Pongyola (Richard Goode a Zeneakadémián)

2008. február 13.
Zeneakadémia

Richard Goode – zongora

BACH: G-dúr francia szvit, BWV 816 no. 5
CHOPIN:
Öt mazurka
cisz-moll scherzo, No.3 Op.39
Desz-dúr nocturne, Op.27
Asz-dúr polonéz fantázia, Op.61
SCHUBERT: B-dúr zongoraszonáta, D 960

A kirobbanóan ötletdús A zongora címet viselő hangversenysorozat keretében újabb világszerte ismert pianista tette tiszteletét a magyar fővárosban egy szólóest erejéig: az amerikai Richard Goode kedvéért telt meg a Zeneakadémia nagyterme péntek este. A tényközlésből legyen elég e bővített mondat, a további nyelvi reáliák úgyis számos keresett és keresetlen mellékmondatot, hozzájuk biggyesztett kósza megjegyzést, netán indulatos kifakadást vagy hosszan érlelt gondolati frázist fognak előhordani, melyek, meglehet, inkább lesznek alkalmasak egy szeles vita gerjesztésére, semmint egy tárgyilagos koncertbeszámoló higgadt megállapításait szolgálnák.

Megannyi jeles művészt láttunk már vendégül ebben az évről évre jelentkező ciklusban Perahiától Szokolovig, Brendeltől Pletnyovig, illő hát, hogy a csakugyan jó hírű Goode-dal is érdemei szerint bánjunk. Korábbi személyes tapasztalat híján azonban magam is csak fakuló lemezélmények mentén tájékozódhatom, ha előzetes elvárásaimmal viaskodom. Hiszen tudható, Goode egyebek mellett egy teljes Beethoven-szonátasorozat lemezkiadását is magáénak tudhatja, s éppen a hetekben lát napvilágot az említett komponista zongoraversenyeiből készített felvétele – nem mellesleg a Budapesti Fesztiválzenekarral. Jól tudom, sem ebből, sem a műsorfüzetben hízó-kerekedő hozsannákból nem következik okvetlenül semmi.

És csakugyan nem is következett.
A koncertet nyitó G-dúr prelúdium és fúga (J. S. Bach Wohltemperiertes Klavierjának II. kötetéből) utólag került a műsorba egy másik, bejelentett Bach-kompozíció, a hasonló hangnemű, No.5-ös Francia szvit mellé.
Kár volt. Ezen előadások jelentették nem csupán az est, de a több éve folyó koncertsorozat általam hallott eseményeinek legszerényebb teljesítményét. Mert véleményem szerint Richard Goode Bach-játéka (a pénteken hallottak alapján legalábbis) egyszerűen rossz. Rossz, mert nincs benne semmi jó. Semmi, amitől egy Bach-játék széppé, vagy akár csak érdekessé válhat. És nem találom benne Bachot, se égen, se földön. Goode zongorajátéka szinte minden elkövethetőt elkövetett a művekkel: bántóan nagy hangerővel, egyenetlenül játszott, értelmes tagolás nélkül, dinamikája kidolgozatlan volt, és hallhatóan technikai problémái is akadtak, melyeket a kiérdemesült művészre való tekintettel nem részletezek. Billentéskultúrája, ha volt, bizonyosan elkallódott valahol az Atlanti-óceán felett, mert kidolgozottságnak, összeszedettségnek nyomát alig találtam az előadásaiban, s most már nem csupán a Bachokról, de a Chopinekről is beszélek.

Bár a mazurkák előadása már kétségkívül oldottabb, élvezhetőbb volt a korábbiaknál, de még mindig nem éreztem rajtuk, hogy igazán hallgatásra érdemes munkák volnának. Goode játéka véleményem szerint – nem találok jobb szót rá – esetleges. Valamiféle hanyagság, kimunkálatlanság érzete uralja ezt a zongorázást, ami nagyon zavaróan tud hatni mondjuk az említett Perahia vagy Brendel produkciója után. (Nem tudom, Goode mennyit gyakorol, de nem is érdekel.) Nevezhetném akár a „spontaneitás keresésének” is, amit Richard Goode művel, de azt hiszem, az nem ilyen. Úgy tetszik, mintha maga az előadó se tudná, miképpen akarja az adott darabot megformálni, holott már leült a hangszerhez. Úgy tetszik, mintha maga az előadó se tudná, honnan hová akar eljutni egy Chopin-mazurka előadásával. Úgy tetszik, mintha maga az előadó se tudná, voltaképpen miért ül ő itt, s miért a közönség. Goode játéka ugyan nem eseménytelen, s távolról sem látszik tartalmatlannak, meg persze akadnak szépen megoldott részletei, de félek, erre a tartalomra, nagy-néha felbukkanó részletszépségre egyre kevesebben kíváncsiak, mert nem elég összeszedett, nem elég átgondolt, és sokszor már-már véletlenszerűnek, s ezen keresztül hanyagnak, slamposnak hat a játéka.
Ha nyilvánvaló, hogy a darab nincs meg fejben, nem lesz meg az ujjakban sem.

Az est első felének záróakkordjai, az Asz dúr polonéz-fantázia már többé-kevésbé vállalható előadást hozott, a jól ismert darab a korábbiaknál szebben körvonalazott és gondosabban kivitelezett előadása érezhetően a közönség rokonszenvét is elnyerte. Szerencsére a koncert második felét kitöltő Schubert-szonáta (B-dúr, D.960) is ez utóbbi képet erősítette, mely szerint Goode valóban rendelkezik zongoraművészi kvalitásokkal, de meglehet, aznap este messzire került egykori legjobb formájától. Igazán finom, precíz játékot persze ekkor sem hallhattunk a művésztől, de ebben a szonátában legalább tetten érhető volt valamiféle szándék a jó előadásra.

Ám ennek ellenére sem tenném ezt a produkciót az „emlékezetes előadások” féltve őrzött memória-fachjába; közepesen csordogálónak, sokszor pontatlannak és felületesnek hallottam, helyenként túl zsírosnak és széttartónak éreztem. Goode nem mindig tudott mit kezdeni sem a nagy formával, sem a kései Schubertre jellemző, sajátos redundanciákkal, a kényesebb részeket elkente, az ihletet rutinnal helyettesítette, így inkább volt egy álló estén át egyenletesen középszerű, semmint hullámzó, de elfogadható a teljesítménye.