A legutolsó mohikán (Metropolitan, Adriana, Domingo)

2009. február 13.
New York
Metropolitan Opera House

CILEA: Adriana Lecouvreur

Különös érzés – Cilea legismertebb operáját életemben először színpadon 2009 januárjában láttam, a Szegedi Nemzeti Színházban, és aztán, bő egy hónappal később, a New York-i Metropolitanben.
Ha a szegedi rendezésen időnként bosszankodtam, a Met előadásán nem tudtam, ugyanis – bár rendezőként bizonyos Mark Lamos neve volt feltüntetve – tudatos színpadi mozgatásnak, énekesvezetésnek nem leltem nyomát.
Rendben, mondjuk azt, mutatis mutandis, elég, ha – mint a Trubadúr esetében – rendelkezésre áll négy világbajnok énekes.

Majdnem.

Roberto Frontali baritonja nem tartozik a nemes matériák közé, játéka ugyan meggyőző, de nekem Szegeden Kelemen Zoltán teljesítménye jobban imponált.
Maria Guleghina a címszerepben. Döbbenetes, hogy a hang vagy két évtizedes karrier után is intakt, Abigél, Lady Macbeth, Turandot szólama mellett megbirkózik az Adriana partitúrájának lepkekönnyű pianissimóival.
Nem hiszem, hogy ma jobb Bouillon hercegnőt lehetne találni Olga Borogyinánál. Hatalmas, „ütős” a hanganyag, gyönyörű, gyakorlatilag mentes bármiféle szláv „karctól”.

A csattanó a végén.
Olcsó poén lenne most a Caruso és a Plácido Domingo közti számos párhuzamot felhozni – de legalább arra kell emlékeztetnem Önöket, hogy Caruso énekelte Mauriziót a darab világpremierjén, és ő alakította a figurát a Met első Adriana-előadásán is. S Domingo volt az, aki elsőként szárnyalta itt túl Caruso évadnyitóinak számát.
1968. szeptember 28-át írunk. A Met 1963-as produkciója átkerült a Lincoln Centerbe. A tenorfőszerepben a bemutatón Franco Corelli, aki azonban indiszponáltsága miatt lemondja ezt az előadást.
Egy jóvágású, sötét hajú fiatalember ugrik be helyette, szinte az utolsó pillanatban, korábban még sosem énekelt a Metropolitan épületében – Plácido Domingónak hívják.
New York operabarátai egy este alatt egy életre megjegyzik ezt a nevet.
Eltelik majd’ 41 (írd és mondd: negyvenegy!) év, s ugyanaz az énekes ugyanazon a színpadon ugyanazt a szerepet énekli.
Borzongató rágondolni is.

És borzongató nézni-hallgatni. Domingo számára – közel a hetvenhez – igazi tour de force a szerep, az ember előre izgul-drukkol, sikerül-e, a főpróbán beteg volt, nekirugaszkodik-e, vagy visszamondja?
És bejön az öreg csataló, megszólalása előtt óriási taps, elegáns idősebb úriember, a kakasülőről nézve is sármos a mozgása, játéka. Az első áriánál kicsit lebeg a hang, aztán fokozatosan „bemelegszik” a voce. Szinte végig érezni az óvatos tartalékolást, egyedül a IV. fináléjában érződik, már nincs miért félni, megbizonyosodhatunk, hogy övé az est legnagyobb volumenű hangja.
Utánanéztem: Maurizio szólamában a „csúcshang” egy „h”, de sokat mozog a szólam a „b” környékén, Domingo – állítólag – mindösszesen 12 helyen punktírozott.
Ha a fénykorában lévő tenorista teljesítményét 100%-osnak veszem, Domingo még mindig nyolcvanat tud nyújtani.
Egy nagyon nagy művész, alig túl a pálya zenitjén.

Kit érdekel, hogy Marco Armiliato lélektelenül zavarta le az estét – bár ez Pál Tamás szenzitív szegedi dirigálása után kicsit fájt –, kit érdekel a rendezés hiánya, egy-két comprimario a Methez képest inadekvát teljesítménye?
Egy élő legendát láthattunk-hallhattunk.
Azt a Plácido Domingót, aki pár éve úgy nyilatkozott, 2009-ben a Boccanegra címszerepében búcsúzik az operaszínpadtól.
A Metropolitan 2009-2010-es szezonján előveszik ezt a Verdi-operát, Domingo énekli majd a dózsét – de búcsúról most nem hallani...