Javított kiadás – A nibelung gyűrűje a Műpában

Ismét június és ismét Wagner-napok Budapesten. A Műpa vállalkozására idén is sor kerül(t), és remélhetőleg a következő év is a terveknek megfelelően alakul, amikor majd egy teljes Ring mellett a Trisztán és Izolda kerül színre. Most A nibelung gyűrűje első szériáját láttuk.

Mozart és Salieri / Apollo és Jácint (Egyfelvonásosok Miskolcon)

A Moszkvai Helikon Színház visszajáró vendége a miskolci Bartók+... fesztiváloknak. Játszották már itt Giordano alig ismert Szibériáját, tavaly egy csodálatos Borisz Godunovval és egy remek Kisvárosi Lady Macbeth-tel kápráztatták el a közönséget, idén pedig Alban Berg Luluja mellett két, hazánkban nem sűrűn hallható operát adtak elő: Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieriét, valamint Mozart Apolló és Jácint című művét.

Ha nem is sikerült minden tökéletesen, és maradtak is kihasználatlan lehetőségek (főként a humor, a játékosság, a még konkrétabb zenei ábrázolások megvalósításának terén), a közönség tagjai, s úgy hiszem, az előadók mindegyike is elégedettséggel a szívében távozhatott a Zeneakadémia nagyterméből.

Nagy csavar, sima menet (A szicíliai vecsernye az Operaházban)

Az Ybl-palotában első ízben műsorra került mű nyilvánvalóan nem a szerző legsikerültebb alkotása, ám egy ízléses, professzionális rendezésben, négy felkészült énekessel szép sikert arathat. Tulajdonképpen a mostani bemutató meg is felelt a fenti kívánalmaknak, ám azért maradt némi hiányérzet a hallgatóban.

Szikora János Saloméja húsz év elteltével még mindig színen van, s a rendezés ma is életképes. A figurák mozgatása pontosan szolgálja a drámát, s nem utolsósorban a zenei megvalósítás még mindig eléri a kívánt hatást.

Az UMZE Ligeti-koncertje

Nincsenek vérmes reményeim, nagyon jól tudom, hogy Ligeti művei a komolyzene kedvelői között is csak egy szűk réteg érdeklődésére tarthatnak számot. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki csak véletlenül tévedt be az UMZE idei Ligeti-koncertjére, az a jövő évi dátumát már vastag filccel írja a naptárába. És akkor 2010. május 27-én még többen találkozunk.

A Cseh Filharmonikus Zenekar és Zdenĕk Mácal olyan rálátással, bölcsességgel és lenyűgözően mély érzelmi töltettel adta elő Martinů és Mahler szimfóniáit, mellyel még a fővárosi koncertek rendszeres látogatója is csak ritkán találkozhat.

Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga.

Faust elkárhozása, avagy a szegedi operaévad megkoronázása

A bemutatóra a tervezetthez képest két héttel később került sor. Az alkotók ezt a díszlet bonyolultságával, és a nagyszámú közreműködő munkájának precíz összehangolásához szükséges idővel indokolták. Az eredmény őket igazolta, megérte várni két hetet a Berlioz-opus magyarországi színpadi bemutatójára.

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart.

Valerij Gergijev ma bármely karmesterversenyen kiesne. Mit kiesne, még az előválogatáson se jutna túl. Elköveti az összes alaphibát, amit csak lehet – és mégis: a zenekar szólt, mint az álom. A hírhedt budapesti publikum, amely a koncerteket alapesetben tüdővészes Violettaként haldokolja végig, ezúttal csendben várta a darabok végét, hogy azután annál nagyobb ovációban részesíthesse a karmestert és együttesét.

Lehetett már hallani a Budapesti Fesztiválzenekart ennél egységesebben, precízebben, adott esetben nagyobb összpontosítással muzsikálni. Volt már meggyőzőbb a zenekari egység, kifinomultabb az összhangzás. A helyzet azonban az, hogy az együttes olyan felmérhetetlen mennyiségű belső energia hordozója, amiről azt gondolhatnánk, önmagában elégséges a Zeneakadémia egyetlen mozdulattal való újjáépítéséhez.

Nem gondolom, hogy ez a rossz csillagzat alatt született Négy évszak lenne a Budapesti Vonósok igazi névjegye. Emlékezzünk inkább a Haydn utolsó tételére, a Lorca-sanzonok fojtott tüzére, s a Schubert érzékeny hangvételére. Akkor joggal köszönthetjük ezt a kis kamaraegyüttest is a Szimfonikus Körkép tagjai között.

Májusünnep / Rigoletto

Stefano Secco személyében a mantuai herceg muzikális, jól éneklő alakítóját ismerhettük meg, de igazából ebben az előadásban Miklósa Erika és Alexandru Agache volt az, aki leginkább hozta azt a színvonalat és hangvételt, amit egy, az átlag fölé emelkedni kívánó eseménytől várhatunk. A zenekar viszont semmi módon nem illett ehhez, végig kissé hamisan, színtelenül szólt.

Májusünnep II. – Hétköznapi Tosca

A címszerepet éneklő amerikai szoprán, Michele Crider volt az egyetlen az este közreműködői közül, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a szerepéről, mi több, azokat képes volt közvetíteni is a színpadon. Carlos Almaguer – bár alakítása kissé egysíkú volt – mindent egybevetve nívósan helytállt Scarpia hálás szerepében, az argentin tenorista, Gustavo Porta meghívása viszont nem tartozik az Operaház legjobb döntései közé.

Óriási kíváncsisággal ültem be Cecilia Bartoli utolsó budapesti koncertjére. Az olasz énekesnő felvételei alapján sejthető, hogy Maria Malibran, de még a nála nevesebb zeneszerzők is csak ürügyként szolgálnak majd a művésznő kiteljesedéséhez.

Szubjektív Tosca Szegedről

Állítólag Cura és a társulat a pesti Operában készültek a tavalyi Otellóval vendégszerepelni, s ez valamilyen oknál fogva meghiúsult. A szegedi vezetés lecsapott a Cura naptárjában lévő két üres napra, a tenor pedig igent mondott, és 2008 után 2009-ben is énekelt a Tisza-parti színházban. Nem is akárhogy!

Májusünnep I.: Elena, a királynő (Traviata / Mosuc, Castronovo, Bruson)

Hogy az Operaház új vezetői sikeresen ismerték fel a nemzetközi sztárgárda meghívásának művészi és (ne titkoljuk:) anyagi előnyeit, annak ékes bizonyítéka a Májusünnep. Változást jelent viszont, hogy míg a korábbi meghívások az egész évadra elszórtan jelentkeztek, a Májusünnep egy tíznapos fesztivált jelent csak, s a sztárok így nem egyedül, hanem kettesével-hármasával jelennek meg egy-egy produkcióban. Esténken a három főszerep mindegyikét egy-egy valódi, bár a pálya eltérő szakaszában lévő sztár alakította.

Tuti buli volt, de frankón, haver! (A Xerxes a MÁO-ban)

A rendezés valamilyen közel-keleti környezetbe helyezte az ókori Perzsiában játszódó történetet. Az ilyesféle modernizálás az operamúzeumban ma már szinte kötelező, mintha mindenképpen igazolni kellene, van értelme kétszáz éves műveket bemutatni...

Rengeteg külföldi, sok deres halánték, őszes hajkorona. És hatalmas lelkesedés mindenünnen. „Magnifique!” – sikkant fel a mögöttem ülő francia hölgy Lendvai József második ráadása után, és valóban jellemezhető a fenti kifejezéssel, ahogy egyszerre vonózik és penget több szólamban, akár egy zenei zsonglőr.