A koncert másnapján a 90 C nevű, lapunkban már sokszor emlegetett vendéglátó-ipari egységben ücsörögtem, neves dirigens, ismert operaénekes, jegyzett zenekritikus társaságában. Mindhárman fanyalogtak egy kicsit. Úgy érzem, igazuk is volt, meg nem is.

A Grazioso Kamarazenekar koncertje számomra a profizmust képviselte. De jelen esetben a profizmusnak azt a fajta attitűdjét éreztem, ami már valószínűleg nem jut el a kételkedésig, a pontosabb kérdések megfogalmazásáig, így a helyesebb válaszokig sem. A profizmusnak azt az arcát láttam, ami elfeledte az alázatot.

Az első Budapesti Wagner-napok alkalmából álmélkodtunk a színvonalon, a másodikat élveztük – negyedik alkalommal pedig már elvárjuk. Mintha kissé el lennénk kényeztetve! E mostani Parsifal nagyon szép előadás volt, de – a rendezés néhány újítása miatt – kevésbé éreztem fókuszáltnak, mint a 2006-os bemutatót.

Profi amatőrök masque-ja (A Cupido és a Halál a Halastó Kórus előadásában)

A 2008-as szakmai bemutató után gyorsan elterjedt a produkció jó híre, és már a Wikipedia szócikke is tudja, hogy az 1919-es Glastonbury Festival után a Halastó Kórus mutatta be másodjára e darabot. Nem csoda, hogy az idei előadásokra elővételben elkelt minden jegy.

Javított kiadás – A nibelung gyűrűje a Műpában

Ismét június és ismét Wagner-napok Budapesten. A Műpa vállalkozására idén is sor kerül(t), és remélhetőleg a következő év is a terveknek megfelelően alakul, amikor majd egy teljes Ring mellett a Trisztán és Izolda kerül színre. Most A nibelung gyűrűje első szériáját láttuk.

Mozart és Salieri / Apollo és Jácint (Egyfelvonásosok Miskolcon)

A Moszkvai Helikon Színház visszajáró vendége a miskolci Bartók+... fesztiváloknak. Játszották már itt Giordano alig ismert Szibériáját, tavaly egy csodálatos Borisz Godunovval és egy remek Kisvárosi Lady Macbeth-tel kápráztatták el a közönséget, idén pedig Alban Berg Luluja mellett két, hazánkban nem sűrűn hallható operát adtak elő: Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieriét, valamint Mozart Apolló és Jácint című művét.

Ha nem is sikerült minden tökéletesen, és maradtak is kihasználatlan lehetőségek (főként a humor, a játékosság, a még konkrétabb zenei ábrázolások megvalósításának terén), a közönség tagjai, s úgy hiszem, az előadók mindegyike is elégedettséggel a szívében távozhatott a Zeneakadémia nagyterméből.

Nagy csavar, sima menet (A szicíliai vecsernye az Operaházban)

Az Ybl-palotában első ízben műsorra került mű nyilvánvalóan nem a szerző legsikerültebb alkotása, ám egy ízléses, professzionális rendezésben, négy felkészült énekessel szép sikert arathat. Tulajdonképpen a mostani bemutató meg is felelt a fenti kívánalmaknak, ám azért maradt némi hiányérzet a hallgatóban.

Szikora János Saloméja húsz év elteltével még mindig színen van, s a rendezés ma is életképes. A figurák mozgatása pontosan szolgálja a drámát, s nem utolsósorban a zenei megvalósítás még mindig eléri a kívánt hatást.

Az UMZE Ligeti-koncertje

Nincsenek vérmes reményeim, nagyon jól tudom, hogy Ligeti művei a komolyzene kedvelői között is csak egy szűk réteg érdeklődésére tarthatnak számot. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki csak véletlenül tévedt be az UMZE idei Ligeti-koncertjére, az a jövő évi dátumát már vastag filccel írja a naptárába. És akkor 2010. május 27-én még többen találkozunk.

A Cseh Filharmonikus Zenekar és Zdenĕk Mácal olyan rálátással, bölcsességgel és lenyűgözően mély érzelmi töltettel adta elő Martinů és Mahler szimfóniáit, mellyel még a fővárosi koncertek rendszeres látogatója is csak ritkán találkozhat.

Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga.

Faust elkárhozása, avagy a szegedi operaévad megkoronázása

A bemutatóra a tervezetthez képest két héttel később került sor. Az alkotók ezt a díszlet bonyolultságával, és a nagyszámú közreműködő munkájának precíz összehangolásához szükséges idővel indokolták. Az eredmény őket igazolta, megérte várni két hetet a Berlioz-opus magyarországi színpadi bemutatójára.

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart.

Valerij Gergijev ma bármely karmesterversenyen kiesne. Mit kiesne, még az előválogatáson se jutna túl. Elköveti az összes alaphibát, amit csak lehet – és mégis: a zenekar szólt, mint az álom. A hírhedt budapesti publikum, amely a koncerteket alapesetben tüdővészes Violettaként haldokolja végig, ezúttal csendben várta a darabok végét, hogy azután annál nagyobb ovációban részesíthesse a karmestert és együttesét.

Lehetett már hallani a Budapesti Fesztiválzenekart ennél egységesebben, precízebben, adott esetben nagyobb összpontosítással muzsikálni. Volt már meggyőzőbb a zenekari egység, kifinomultabb az összhangzás. A helyzet azonban az, hogy az együttes olyan felmérhetetlen mennyiségű belső energia hordozója, amiről azt gondolhatnánk, önmagában elégséges a Zeneakadémia egyetlen mozdulattal való újjáépítéséhez.

Nem gondolom, hogy ez a rossz csillagzat alatt született Négy évszak lenne a Budapesti Vonósok igazi névjegye. Emlékezzünk inkább a Haydn utolsó tételére, a Lorca-sanzonok fojtott tüzére, s a Schubert érzékeny hangvételére. Akkor joggal köszönthetjük ezt a kis kamaraegyüttest is a Szimfonikus Körkép tagjai között.

Májusünnep / Rigoletto

Stefano Secco személyében a mantuai herceg muzikális, jól éneklő alakítóját ismerhettük meg, de igazából ebben az előadásban Miklósa Erika és Alexandru Agache volt az, aki leginkább hozta azt a színvonalat és hangvételt, amit egy, az átlag fölé emelkedni kívánó eseménytől várhatunk. A zenekar viszont semmi módon nem illett ehhez, végig kissé hamisan, színtelenül szólt.

Májusünnep II. – Hétköznapi Tosca

A címszerepet éneklő amerikai szoprán, Michele Crider volt az egyetlen az este közreműködői közül, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a szerepéről, mi több, azokat képes volt közvetíteni is a színpadon. Carlos Almaguer – bár alakítása kissé egysíkú volt – mindent egybevetve nívósan helytállt Scarpia hálás szerepében, az argentin tenorista, Gustavo Porta meghívása viszont nem tartozik az Operaház legjobb döntései közé.

Óriási kíváncsisággal ültem be Cecilia Bartoli utolsó budapesti koncertjére. Az olasz énekesnő felvételei alapján sejthető, hogy Maria Malibran, de még a nála nevesebb zeneszerzők is csak ürügyként szolgálnak majd a művésznő kiteljesedéséhez.