Szegedi Szimfonikus (A Szegediek a Körképen)

2009. január 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vaszy Viktor Kórus
Vez.: Gyüdi Sándor

GOLDMARK: Sába királynője – nyitány
MADARÁSZ IVÁN: Egy történet fejezetei
R. STRAUSS: Alpesi szimfónia, Op.64

Elindult az idei Szimfonikus Körkép a MűPában, ezúttal a Szegedi Szimfonikus Zenekar mutatta meg magát. A nemrégiben lezajlott operaversenyen is tapasztalhattam, de az ezen az estén látottak-hallottak alapján is azt mondhatom, hogy jó erőkből álló, és főképp jó erőben lévő együttest alkotnak a szegediek.
Úgy hiszem, nagyon fontos, hogy miként szólalnak meg az első hangok egy koncerten: ezúttal dús, mély tónusokban, kidolgozott, fülnek és léleknek egyaránt kellemes vonóshangzásban volt részünk. Ehhez jó partner Goldmark Sába királynőjének előjátéka: nagy, pasztellesen elmosódott foltokból építkező, főként fénnyel és árnyékkal és kevésbé kontúrokkal operáló, szép zene. Érdekes, hogy a szemmel láthatóan nagyon precízen, szinte mértani mozdulatokkal irányító Gyüdi Sándor pálcája alatt milyen plasztikusan muzsikál a zenekar.

Nem csak a romantikus ívek, de a disszonáns élek is jól állnak a délvidéki orkeszternek. Madarász Iván merész, fantáziadús és erőteljes kompozíciója Szomory Dezsőnek, a hangverseny nyitódarabjával rokon tartalmú és című posztumusz drámáját alakítja hangzó élménnyé. A zenekar tombol, csettegnek, kattognak, kiabálnak a hangszerek, a szemközti karzaton a Vaszy Viktor Kórus nem csak énekel, de susog és zümmög is, majd a merően disszonáns hangzatok közé bátran merészkednek holmi skálamenetekre emlékeztető, majd dallamtöredékeket felvonultató zenei részletek is. Ez persze önmagában véve még semmit sem jelentene, ám a darab mindvégig fenntartja a figyelmes hallgató érdeklődését. A homogén tobzódás letaglózó, a ritmusképletek leleményesek, és a merész harmóniavilággal karöltve mindez izgalmas zenei élményhez vezet. Gyüdi Sándor ahol kell, pontosan irányít, ahol pedig a zene hangorkánná alakul, hagyja, hogy muzsikusai önállóan tegyék, ami a dolguk. A darabot követő kissé megilletődött, ám elismerő taps a színpadon megjelenő szerzőnek is szól.

Ha szigorúan mérlegelünk, akkor a hangverseny első fele volt valamelyest erősebb, már ami a Szegedi Szimfonikusok teljesítményét illeti. Richard Strauss Alpesi szimfóniája persze nem könnyű falat, nagyon sokrétű, hatalmas apparátust igénylő, színgazdag mű. De végtére is az előadással semmi komoly probléma nem volt; az első félidőben érzékeny, majd pengeéles oldalát is megcsillantó zenekar most is jó formában játszott, kiegészülve az oldalerkélyen felsorakozó külön rézfúvós-karral. Kis hiányérzetem abból fakadt, hogy a zenekari hangzás nem minden esetben töltötte ki a Strauss műve által kijelölt széles kontúrokat. Ettől eltekintve a nagy létszámú együttes szépen, dús tónusokban, kifejezően muzsikált.

A Szegedieket volt szerencsém látni hazai pályán az őszi operaversenyen, és az akkor meggyőző teljesítmény az ország jószerével minden idegszálát magába gyűjtő fővárosában is magabiztosan érvényesült.