Figaro akkor, Figaro most (A sevillai borbély a MÁO-ban)
2009. február 13. és 14.
Magyar Állami Operaház
ROSSINI: A sevillai borbély
Km: a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Oberfrank Péter
Békés András 1986-os Sevillai borbély-rendezése szolgált alapul a MÁO legutóbbi premierjéhez. Rossini operája az Erkel helyett ezúttal az Andrássy úti épületben került színre, a produkciót Kovalik Balázs „aktualizálta” és igazította az új helyszínhez.
Lássátok bennem a legremekebb borbélyt
2009. február 13.
Szegedi Csaba, Yang Li, Megyesi Zoltán, Sárkány Kázmér, Rácz István, Érsek Dóra, Geiger Lajos, Vághelyi Gábor, Tóth Béla
Tulajdonképpen nem rossz ötlet ez a felújítás-újragondolás-felfrissítés – azaz, miként ezen az estén is, minimális anyagi és kicsit nagyobb szellemi befektetés árán régi produkciót leporolva új beállókkal premierként el(ő)adni. Jóval olcsóbb, mint egy normál felújítás, jól mutat a PR- és műsortervben egyaránt, és ha még megfelelő énekeseket is találnak hozzá, az ember szívesen meg is hallgatja.
Nos, az énekesek nagy általánosságban jól teljesítettek A sevillai borbély 13-i bemutatójának estéjén, hangilag legalábbis (talán egy kivételtől eltekintve) magas színvonalon oldották meg a feladatukat. Sajnos azonban egy operában – és kiváltképp egy vígoperában – játszani is kell, nem csak a hanggal, hanem testtel, gesztusokkal, akkor is, ha az ember éppen nem énekel. És ez bizony már nem mindenkinek sikerült egyformán jól.
A legmeggyőzőbb, legkompaktabb alakítás paradox módon a társulat egyik legfiatalabb tagjának a nevéhez fűződik. Szegedi Csaba Figarója a szerepformálás tekintetében meglepő érettségről tett tanúbizonyságot, intelligens játékkal, nagy komédiázókedvvel vette a vállára az előadást. Vokálisan is igen meggyőzőnek mutatkozott, csak helyenként volt érezhető rajta némi elfogódottság (ami persze a premierláznak is betudható). Végre egy fiatal, tehetséges énekes, akivel kapcsolatban az emberben a negatívumok helyett csupán az merül fel, hogy jó lenne őt az évek során még sok szerepben hallani.
Yang Li Rosinája alapjában véve nagyszerű jelenség. Az énekesnő ügyesen bánik a hangjával, és szerencsés módon kivette a részét a játékból is, ám talán alkatánál fogva nem tudott minden pillanatban megfelelő súlyt adni a figurának. Hasonló problémákat éreztem az Almaviva grófot alakító Megyesi Zoltánnál, ám őt látni kellett volna a második szereposztásban is, eredetileg ugyanis ott énekli a szerepet, és csak Vadász Dániel betegsége miatt ugrott be ezen az estén. Annyi azonban biztosan állítható, hogy a tenorista kiemelkedően szép hang és remek énektechnika birtokosa.
|
| Yang Li és Sárkány Kázmér |
A zenekar és a méreteit tekintve szerény énekkar teljesítményére azonban nem lehet panasz. Oberfrank Péter ügyesen összefogta a szépen játszó muzsikusokat, öröm volt hallgatni például a nyitány dinamikai váltásait, és ami Rossini esetében kiemelt fontossággal bír: a crescendók valóban crescendók voltak. Mindamellett a zenekar még az énekes szólistákat sem nyomta el, ami javarészt szintén Oberfranknak volt köszönhető.
Békés András rendezése mai szemmel is tökéletesen vállalható, persze csak akkor, ha nincs az ember világmegváltó hangulatban. A színpadi cselekmény jól követhető, funkcionálnak a díszletek (a viharjelenet megoldása nagyon is találó), az énekes közreműködők újmagyarul szólva helyzetbe vannak hozva, a figuráik átgondoltak. Nincs sok felesleges jópofizás (egy-két utólag, a mostani felújítás terhére belekerült ötletpetárdát leszámítva), ami már önmagában is érdem.
Az Operaház idei évadjának ötödik operapremierje, ha nem is revelációként ható, de feltétlenül működőképes előadás, amit a mai, ínségesnek tűnő időkben igenis meg kell becsülni.
(Szilgyo)
Újrakócolva
2009. február 14.
Megyesi Zoltán, Egri Sándor, Mester Viktória, Haja Zsolt, Kováts Kolos, Pelle Erzsébet, Ambrus Ákos, Gurbán János
Igen, kócolva, bár fésülésnek indult. Az Operaház idei, dicséretesen sokadik bemutatójaként elővett egy régi, Erkeles produkciót, és leporolta. Az ötlet nem teljesen új. Emlékszünk még, amikor Győriványi Ráth György újdonász főzeneigazgatóként Mikó András egykori Don Carlosát kapta elő a néhai főrendező előtti tisztelgésképpen, s egy rivális (no meg drágábbnak tűnő) produkció kigolyózásához. Itt most ilyesmiről (valószínűleg-remélhetően?) nincs szó.
Azt az 1986-os Sevillait az Erkel Színházban Békés András jegyezte. Az újdonász művészeti vezető, Kovalik Balázs Békés-tanítványként úgy érezhette, szükséges egy tisztelgés az ősz mester előtt. Békés azonban nem vállalta a felújítás hercehurcáit (ne feszegessük okait), így maga a tanítvány igazította az új helyszínhez a produkciót. Ahhoz, hogy teljesen világos legyen a képlet, érdemes megvizsgálni az eredeti produkció születési körülményeit.
1986-ot írunk. A hosszú operaházi Mikó-korszak éppen hogy csak véget ért. E szakasz jellemzője a neorealista operajáték volt. Bár a világban ekkor már évtizedek óta korszerűbb szelek fújnak, nálunk az ilyen felfogás (az 1982-es, Ljubimov-féle Don Giovannit kivéve) nem jelenhetett meg operaszínpadon. Békés ekkor már jó negyedszázada rendezett az Operában, de csak a következő évben (1987-ben) válhatott döntéshozóvá, azaz főrendezővé. Ha úgy tetszik, a pályáját szinte mindvégig Mikó András árnyékában töltötte. Ebben a környezetben, 1986-ban Békés András rendezése pergőnek és virtuóznak tűnt. S bár a produkció helyenként énekesi egyéniséghiánnyal küzdött, a rendezés (akkor) átfogóan kitöltötte a teret, mi több, újszerű előadási élménnyel gazdagította a nézőt.
Igen ám, de 23 esztendő nagy idő. 1986 után a hazai operarendezés véges terepét szerencsésen elárasztották a korszerű és még korszerűbb alkotások (hely hiányában neveket most nem mondanék). Így, ami szűk negyedszázada még impozánsan pezsgőnek tűnt, az mára lanyha, ami akkor szédületesen szellemesnek hatott, manapság „uncsi”. Sajnos Békés András egykori rendezése – átigazítással együtt is – csak nézhető, csak korrekt, de nem átütő és nem elsöprő. Elég, ha Kovalik évtizeddel ezelőtti szegedi Se villa, se borbély-rendezését nézzük, egyértelmű, hogy Békés egykor újszerű rendezése fölött mára átszáguldott az idő.
Békésnek annak idején ráadásul szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a darab három évtizedig kongeniális címszereplője (Melis György) visszaadta a szerepet. A rendező ezt a játékmesteri feladatot (Figaróét) ügyesen átjátszotta Bartolo doktor alakítójának. Ez akkor egy eseti döntés lehetett (élve Tóth János speciális színpadi képességeivel), de csak és kizárólag akkor működött, amikor Tóth részt vett a produkcióban, másoknál nem. És persze nem működött volna a mostani felújításnál sem, így Kovalik óvatosan visszaigazította a darabot Figaro vezérlete alá.
Kovalik a rendezés korszerűtlenségével egyébként nyilván szembesült már a próbák során. Ennek tudom be, hogy bizonyos húzásokkal próbálta a darab lendületét visszaadni. Ez – bár az eredeti célt eléri – olykor a gyakorlatlanabb operalátogatót alaposan félrevezeti. Például, a darab végén Bartolo nem egy hosszadalmas recitativóban magyarázza el Rosinának, hogy Lindoro Almaviva ügynöke, hanem csak beszédesen elhagyja a lány levelét. A néző így nem érti, miért is fogadja a szöktetésére igyekvő szerelmesét Rosina oly hidegen. Ráadásul az egykori magyar nyelvű produkció (amúgy helyesen) ezúttal olaszul élvezhető.
Minden egybevetve úgy vélem, Békés András tiszteletreméltó és jelentős pályája előtti tisztelgésnek szerencsésebb lett volna más, időállóbb rendezését elővenni (pl. Boleyn Anna, A három narancs szerelmese, Pillangókisasszony stb.), bár ezek nyilván nem lennének olyan remekül kioszthatóak, mint A sevillai borbély.
*
|
| Haja Zsolt és Mester Viktória |
Almaviva gróf szerepében Megyesi Zoltán egyszerűen excellál. A szólam elképesztő koloratúráit az elmúlt évtizedekben egyedül az olykor nálunk vendégszereplő Luigi Alva szólaltatta meg ennyire perfektül. (Réti Józsefet nem volt szerencsém élőben hallani a szerepben.) Megyesi nemes és homogén hangon, rendkívüli üzembiztonsággal énekel. Néha van olyan érzésünk, mintha ráfújna a hangra (félne a nagy operaházi tértől?), de ezt inkább az előző napi beugrás okozta túlterhelés indokolhatja.
Figaro-alakításával egyszerűen berobbant az operai közéletbe Haja Zsolt. Szédületes tempóban abszolválja a fölöttébb virtuóz belépőt, onnantól biztos kézben van a darab (és a szerelmesek) sorsa. Érdekes, hogy az együttesekben Haja minden megszólalásával gyorsít egy hajszálnyit, ezzel is mindig jelezve, hogy igazából ő mozgatja a szálakat.
Mint bármely korábbi szerepében, Rosinaként is lenyűgözött Mester Viktória. Remek színpadi jelenség és abszolút biztos voce. Természetes egyénisége átütő erejű, a rendezés esetleges egyenetlenségein is simán átjut. Rosina nála nem bugyuta kisleány, nem is elkényeztetett úrhölgy, hanem csak „egyszerűen”: Nő.
Egri Sándort eddig zömében hősbariton szerepekben láthattuk. De a hatalmas és némileg nyers hanganyag – sejthetően technikai okokból – sosem tudott igazán kiteljesedni. Lehet, hogy Bartolo vígoperai zsánerében Egri megtalálta saját szerepkörét. Bár a figura buffo alkatából még nincs meg minden, de az énekes jó úton jár, és a szerep nem állítja olyan hangi buktatók elé, mint az oly felemásan megoldott feladatok: például Jago, Klingsor vagy Wotan.
Kováts Kolos megint elképesztett Basilio-alakításával. Külön élmény, hogy mennyire másképp oldotta meg a feladatot, mint egy hete Miskolcon. Pelle Erzsébet hangilag korrekt Bertája színészileg kevésbé megoldott, de ezt én a rendezés rovására írom. Gurbán János felléptetését az Őrtiszt szerepében fölös pazarlásnak tudom csak minősíteni.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát Oberfrank Péter biztos kézzel fogta össze, de olykor úgy éreztem, tempója érthetetlenül lelassult. Egynémely fúvósgikszerre meg fátyol.
(-zéta-)
|
| (Fotók: Éder Vera) |
