Masszív este volt. Sok élmény, talán kicsit túl sok is egyetlen koncertre, ami azt jelenti, hogy a Pekingi Szimfonikus Zenekar bőségesen megajándékozta a hálás hallgatóságot. Be kell vallanom, a negyedik ráadásnál (Farandole az Arles-i lányból) úgy éreztem, hogy Tan Lihua és zenekara már-már túl bőkezűen osztogatja tudásának gyümölcseit.

Az orosz zongoraművész gyakorlatilag az egyetlen biztos pontja az évadról évadra jelentkező A zongora című hangversenyciklusnak – járt itt az elmúlt tavaszokon is, s a tervek szerint eljön jövőre megint. S mivel nem mindennap hallani ilyen kaliberű zongoraművészt mifelénk, ezt a tényt mindinkább megbecsüléssel volna illő emlegetni.

Április 19-én este az ember csak ült ott a MűPa nagytermében, és kapaszkodott a székébe. A cirka 200 tagú kórus, és a 12 üstdobbal és négy rézszekcióval kiegészített teljes MR Zenekar megfellebbezhetetlenül hirdette: aki megszületik, az bizony meg is hal egyszer.

A zeneszerző Mustonen tudja, épp úgy, ahogy a zeneszerző Kocsis, melyik hang honnan, hová és miért megy. A karmester Mustonen pontosan tudja, épp úgy, ahogy a karmester Kocsis, a zenekar–zongora viszonyban melyik hangnak hol a helye. A zongorista Mustonen pedig épp úgy le tudja játszani a virtuóz szólamot, ahogy Kocsis tudná.

Még egyszer a miskolci Sevillairól

A kérdés egy ilyen szituációban eleve adott: mennyit javult/romlott az előadás a napi gyakorlatban, mennyit javított/rontott a bemutató óta eltelt tizenegynéhány előadás ezen a népszerű, ámde kényes darabon?

A szólamarányok lehetnének kidolgozottabbak? Persze. A transzparencián vagy a dinamikai árnyalatokon is volna mit csiszolni? Meglehet. De mindezen apróbb hiányosságok ellenére olyan tartásról, összeszedettségről, gondos begyakoroltságról meséltek a sorjázó tételek, amilyen bármely jó nevű európai zenekar becsületére válna.

Szabad-e, és ha igen, illik-e templomban hangverseny előtt-után tapsolni? Különösen, ha egyházi darab hangzik el? És vajon Haydn nevét „jegyeznék-e” igazán a nagy komponisták között, ha ötven esztendős kora előtt meghal? Hiszen már túljutott az ötödik X-en, mikor legnagyobb kompozíciói születtek.

Húsvéti orgonakoncert a MűPában

Kecskés Mónika nagyon jó képességekkel rendelkezik, ráadásul felkészült, ám pontosan ugyanazzal a „spéttel” játszik. Mintha ő is velünk együtt hallgatná a hangversenyt, de nem irányít, nem vezet. Ami hiányzik, azon sem tanár, sem további sok gyakorlás nem segít. Esetleg érdemes lenne egy sportpszichológust kipróbálnia, aki fellépés előtt el tudja vele hitetni: „You can do it!”

Üdítő kivétel volt az utóbbi évek húsvéti János- és Máté-passió dömpingje után, hogy egy Händel-darab is megjelent a koncertműsorban. Mivel a műből készült lemezfelvétel a Hungarotonnál a nyolcvanas évek közepe táján, jó ismerősként üdvözölhettük. De nem biztos, hogy az új találkozás volt a szerencsésebb.

Nem volt ugyan minden szempontból tökéletes az interpretáció, de igen sok szépséget, megható pillanatokat, fiatalos lelkesedést és igyekezetet fedezhetett fel a közönség a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak előadásán.

Mise és opera hangzott el a Magyar Szimfonikus Körkép sorozatában, de ez az egészen egyedi (és hosszú) műsor, valamint a kiváló énekes szólisták mégsem hozták be közönséget a Művészetek Palotájába. Pedig a két darab párosítása nagyon is jó ötletnek bizonyult.

Parsifal 26 (A Parsifal a MÁO-ban)

Mivel a huszonhat évvel ezelőtti bemutató főszereplői közül Polgár László és Molnár András most is a színpadon volt, csábító lenne az összehasonlítás, de nem teszem. Először, mert lemezjátszómat, lemezgyűjteményemet rég eladtam, másodszor, mert a lényeg az, hogyan működik ma az előadás, teljesen függetlenül múltjától. Nos, a rendezés józanul logikus, és ezért tényleg mondható időtlennek.

Van világsztár karmester, akit pontosan azért szeretünk, mert a legapróbb ritmusokban is pontos, egyfajta tűhegyes tollal rajzol, Andrew Davist pedig azért, mert korongecsetet használ, széles mozdulatokkal fest, és nagy tömbökből építkezik. Bavouzet pedig elemében van, és elképesztő dolgokat művel.

Bécsi vér (A Don Giovanni a Tavaszi Fesztiválon)

Másodszor vendégszerepelt a MűPában a Bécsi Állami Operaház, és másodszor is Mozart-operát hozott el a repertoárjából. Mégis, micsoda különbség: a két és fél évvel ezelőtti Figaro házassága csupán a nagyszerűen muzsikáló zenekar és két szólista okán maradt emlékezetes, a mostani Don Giovanni viszont ízig-vérig színház volt, jelentékeny hangokkal és karizmatikus zenei irányítással.

Pár apróbb pontatlanság és egy komolyabb fúvósgikszer miatt kár lenne időt vesztegetni az együttes technikai hiányosságainak tüzetesebb ecsetelésére, hiszen megszólalásuk összességében markáns és egységes, ritmikailag megfelelő, összhangzásban többnyire illően homogén.

Különös gesztusok, ideges ide-oda hajlongás, furcsa mozdulatok egész sora ingerli mosolyra a gyanútlan nézőt. Enfant terrible. Ha csak szemmel követem Say tevékenységét, pusztán egy magamutogató különcnek gondolnám, ám ha behunyom a szemem, s csak a játékát hallom, egy különös ívvel és könnyedséggel, de remekül, nem mindennapi érzékenységgel zongorázó fiatalembert hallok.

A Tavaszi Fesztivál egyik mélypontjaként könyvelhetjük el a Prágai Rádiózenekar előadását. A teltházas koncerten egy nagy létszámú, ám meglehetősen fáradt, kiégett tagokból álló együttes benyomását keltette Vladimir Válek zenekara. Pedig a három szerző valószínűleg éppolyan elemi módon kötődik hozzájuk, mint egy magyar muzsikushoz Bartók, vagy Kodály zenéje.

„Az egész miskulanciát elnyeli a tenger” (Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké)

A fesztiválközönség végigmocorogta az előadást, mobilozott egy keveset, köhécselt olykor, majd a végén megünnepelte az est közreműködőit, s a rendező érkeztekor jött a – mostanában obligát – búzás. Zsótér, művésztársait finoman előreküldve, oldalt elhagyta a terepet. Kár, mert úgy vélem munkája (számomra) az évad eddigi legizgalmasabb produkcióját eredményezte.

A Skótok bebizonyították, hogy egy kamaraegyüttes karmester nélkül is játszhat pontosan, Anderszewski pedig képes volt ötvözni a hibátlan billentést és pergő virtuozitást egyfajta lezserséggel. Sokszínű és „érdekes”, derűs zongorázást hallottunk tőle.

Francia mákony (Philippe Jaroussky dalestje)

Olasz barokk operaáriák virtuóz interpretálójaként vált ismertté Philippe Jaroussky, akinek orosz dédszülei a Nagy Októberi elől menekültek Párizsig. Ő már abszolút franciának érzi magát, annyira, hogy olasz áriák helyett ma már szívesebben énekel francia dalokat.