Jó kis dialektika! Az est a romantika lezárásának jegyében indult, s a legmodernebb szellemiséggel folytatódott. Másik oldalról: az első félidőben konzis vizsgakoncert, a másodikban viszont vérprofi muzsikálás zajlott, részint egyező közreműködőkkel.

A stilárisan perfekt, technikailag tökéletes, minden ízében átgondolt, érzékeny előadáson felül igaz, mondanivalóját hitelesen megfogalmazó produkciót hallhattunk Ránki Dezsőtől. Igaz, mert a kendőzetlen valóságot mutatta meg. Hiteles, mert befogadhatóvá tette azt.

Ámulat és bámulat (A Figaro házassága a Művészetek Palotájában)

Nem gondoltam volna, hogy a tavaly év végi fesztiválzenekaros Cosi fan tutte ilyen hamar csupán jól megcsinált, élvezetes előadásként marad meg bennem. Ugyanis ez a Figaro elhomályosította a három hónappal ezelőtti, valóban nagyszerű produkció emlékét.

Cura jó zenekart talált ahhoz, hogy karmesterként lemezt készítsen. A spanyol és argentin miliőt megidézni szándékozó koncerten azonban úgy tűnt, nem célja, hogy a zenészek és a nézők megtudják, mit gondol ő az elhangzó művekről.

Nem volt ugyan semmiféle nagyobb baki, vagy feltűnő szétesés, de a klasszikus darabok előadásából mégis hiányzott valami – Webber Requiemjében viszont csak az előadók teljesítménye kárpótolt a mű sekélyességéért.

Bécsi álom Brüsszelben (A Philharmonia Zenekar koncertje)

Esa-Pekka Salonen, aki ebben a koncertszezonban lett az együttes vezető karmestere, a 2009-es évre meghirdette a City of Dreams: Vienna 1900–1935 programot, amelynek keretében 9 hónap alatt Európa 18 városában adnak koncerteket.

Míg Kovács László a kortárs darabban a biztonsági vezénylésre törekedett, és a Bruch-versenymű is inkább csak a kíséretre szorítkozott, ötletek nélkül, addig Rahmanyinov Szimfonikus táncaiban igazán szép megoldásokat hallhattunk.

Annyira könnyű lenne azt mondani, hogy a közönség megint összetévesztett egy gyengébb koncertet egy jó produkcióval. És annyira igazságtalan. Ha valaki a szépet veszi észre, az mindig helyén való...

Újdonságok Óbudán (A VI. Ifjúsági Kortárs Zenei Estek harmadik hangversenye)

Csak köszönetet tudok mondani a szervezőknek és az előadóknak, akik szemmel láthatóan (és füllel hallhatóan) nagyon komolyan vették megtisztelő feladatukat, sikerrel követtek el mindent a szent célért, hogy az új alkotások méltó módon kerüljenek közönség elé.

A hallgatóság soraiban szép számmal akadnak olyanok, akik jobban szeretik, ha csak az érzékeiket birizgálják a hallottak, ha szabadon, az intellektus nélkül nevethetnek, sírhatnak, félhetnek, vagy éppen bosszankodhatnak a zeneszerző hangjaival együtt, s nem kell közben át meg áttévedniük az aktív hallgató konstruktív szerepkörébe. Gyenisz Macujev abszolút az ő emberük.

És bejön az öreg csataló, megszólalása előtt óriási taps, elegáns idősebb úriember, a kakasülőről nézve is sármos a mozgása, játéka. Az első áriánál kicsit lebeg a hang, aztán fokozatosan „bemelegszik” a voce. Szinte végig érezni az óvatos tartalékolást, egyedül a IV. fináléjában érződik, már nincs miért félni, megbizonyosodhatunk, hogy övé az est legnagyobb volumenű hangja.

Otto Schenk rendezése tradicionális, Zack Brown korhű díszleteivel és jelmezeivel. Piotr Beczala Hercege telitalálat; a megbetegedett Lucic helyett George Gagnidze alakította Rigolettót – Maddalena szerepében pedig Vizin Viktória lépett színpadra.

Mahagonny városának felemelkedése és bukása – kettős beszámoló

A sajtótájékoztatón Szikora János – elsősorban az 1929–32-es világgazdasági válságra utalva – többször is hangsúlyozta a Mahagonny aktualitását. Kesselyák Gergely és az énekesek pedig részletesen beszámoltak újszerű zenei élményeikről, az anyag nehézségéről, szokatlan mivoltáról. Az előadók kiemelték a színpadi játék fontosságát, a karakterek adta egyéni megvillanás lehetőségét.

A Fesztiválzenekar ugyanazon műsorral, ugyanazon közreműködőkkel három egymást követő napon adott koncertet Budapesten. Nem tudom, hogy az első két estén hányan látogatták a hangversenyeket – az utolsón telt ház volt. Aki nem jutott be, bánhatja.

Holliger 70 (A Camerata Bern és Heinz Holliger hangversenye)

A fúvósok bizony hamarabb „kopnak”, dőlnek ki a sorból, mint mondjuk egy csellista, ezért is voltam kíváncsi, vajon Holliger (néhány hónap híján 70 évesen!) bírja-e még azt a rokokósan finom(kodó) játékmódot, amit régi lemezeken hallani tőle.

Figaro akkor, Figaro most (A sevillai borbély a MÁO-ban)

Békés András 1986-os Sevillai borbély-rendezése szolgált alapul a Magyar Állami Operaház legutóbbi premierjéhez. Rossini operája az Erkel Színház helyett ezúttal az Andrássy úti épületben került színre, a produkciót a Ház művészeti igazgatója, Kovalik Balázs „aktualizálta” és igazította az új helyszínhez. Ha a rendezés nem is, az énekesek okozhatnak meglepetéseket - mindkét szereposztásban.

Nem tenném ezt a produkciót az „emlékezetes előadások” féltve őrzött memória-fachjába; közepesen csordogálónak, sokszor pontatlannak és felületesnek hallottam, helyenként túl zsírosnak és széttartónak éreztem.

Másfél órás késés, defektes hegedű, és mégis a tökéleteshez közelítő este. Vastag és tömör, „amerikai” sound, de élénk és friss tempók, jó ritmusok. Egy jó zenekar, jól választott műsorral, minden gondon, és tűzön-vízen keresztül.

Soron kívül (Meláth Andrea a Márványteremben)

Meláth Andreára nem először csodálkozom rá. A volumen és a hang szépsége Mahler- és Wagner-szerepekben tűnt fel nekem, de most a bensőséges, intim hangja is meggyőzött. Virág Emese pedig nem kísérőként, hanem igazi partnerként zongorázott.

A kevesebb ezúttal több lett volna (A sevillai borbély Miskolcon)

Hosszú szünet után újra szerepel a Miskolci Nemzeti Színház műsorán Rossini örökzöld opera buffája, A sevillai borbély. Remek alakításokkal és szereposztási tévedésekkel, kitűnő rendezői ötletekkel és fölösleges elemekkel egyaránt tarkítva.