Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga.

Faust elkárhozása, avagy a szegedi operaévad megkoronázása

A bemutatóra a tervezetthez képest két héttel később került sor. Az alkotók ezt a díszlet bonyolultságával, és a nagyszámú közreműködő munkájának precíz összehangolásához szükséges idővel indokolták. Az eredmény őket igazolta, megérte várni két hetet a Berlioz-opus magyarországi színpadi bemutatójára.

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart.

Valerij Gergijev ma bármely karmesterversenyen kiesne. Mit kiesne, még az előválogatáson se jutna túl. Elköveti az összes alaphibát, amit csak lehet – és mégis: a zenekar szólt, mint az álom. A hírhedt budapesti publikum, amely a koncerteket alapesetben tüdővészes Violettaként haldokolja végig, ezúttal csendben várta a darabok végét, hogy azután annál nagyobb ovációban részesíthesse a karmestert és együttesét.

Lehetett már hallani a Budapesti Fesztiválzenekart ennél egységesebben, precízebben, adott esetben nagyobb összpontosítással muzsikálni. Volt már meggyőzőbb a zenekari egység, kifinomultabb az összhangzás. A helyzet azonban az, hogy az együttes olyan felmérhetetlen mennyiségű belső energia hordozója, amiről azt gondolhatnánk, önmagában elégséges a Zeneakadémia egyetlen mozdulattal való újjáépítéséhez.

Nem gondolom, hogy ez a rossz csillagzat alatt született Négy évszak lenne a Budapesti Vonósok igazi névjegye. Emlékezzünk inkább a Haydn utolsó tételére, a Lorca-sanzonok fojtott tüzére, s a Schubert érzékeny hangvételére. Akkor joggal köszönthetjük ezt a kis kamaraegyüttest is a Szimfonikus Körkép tagjai között.

Májusünnep / Rigoletto

Stefano Secco személyében a mantuai herceg muzikális, jól éneklő alakítóját ismerhettük meg, de igazából ebben az előadásban Miklósa Erika és Alexandru Agache volt az, aki leginkább hozta azt a színvonalat és hangvételt, amit egy, az átlag fölé emelkedni kívánó eseménytől várhatunk. A zenekar viszont semmi módon nem illett ehhez, végig kissé hamisan, színtelenül szólt.

Májusünnep II. – Hétköznapi Tosca

A címszerepet éneklő amerikai szoprán, Michele Crider volt az egyetlen az este közreműködői közül, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a szerepéről, mi több, azokat képes volt közvetíteni is a színpadon. Carlos Almaguer – bár alakítása kissé egysíkú volt – mindent egybevetve nívósan helytállt Scarpia hálás szerepében, az argentin tenorista, Gustavo Porta meghívása viszont nem tartozik az Operaház legjobb döntései közé.

Óriási kíváncsisággal ültem be Cecilia Bartoli utolsó budapesti koncertjére. Az olasz énekesnő felvételei alapján sejthető, hogy Maria Malibran, de még a nála nevesebb zeneszerzők is csak ürügyként szolgálnak majd a művésznő kiteljesedéséhez.

Szubjektív Tosca Szegedről

Állítólag Cura és a társulat a pesti Operában készültek a tavalyi Otellóval vendégszerepelni, s ez valamilyen oknál fogva meghiúsult. A szegedi vezetés lecsapott a Cura naptárjában lévő két üres napra, a tenor pedig igent mondott, és 2008 után 2009-ben is énekelt a Tisza-parti színházban. Nem is akárhogy!

Májusünnep I.: Elena, a királynő (Traviata / Mosuc, Castronovo, Bruson)

Hogy az Operaház új vezetői sikeresen ismerték fel a nemzetközi sztárgárda meghívásának művészi és (ne titkoljuk:) anyagi előnyeit, annak ékes bizonyítéka a Májusünnep. Változást jelent viszont, hogy míg a korábbi meghívások az egész évadra elszórtan jelentkeztek, a Májusünnep egy tíznapos fesztivált jelent csak, s a sztárok így nem egyedül, hanem kettesével-hármasával jelennek meg egy-egy produkcióban. Esténken a három főszerep mindegyikét egy-egy valódi, bár a pálya eltérő szakaszában lévő sztár alakította.

Tuti buli volt, de frankón, haver! (A Xerxes a MÁO-ban)

A rendezés valamilyen közel-keleti környezetbe helyezte az ókori Perzsiában játszódó történetet. Az ilyesféle modernizálás az operamúzeumban ma már szinte kötelező, mintha mindenképpen igazolni kellene, van értelme kétszáz éves műveket bemutatni...

Rengeteg külföldi, sok deres halánték, őszes hajkorona. És hatalmas lelkesedés mindenünnen. „Magnifique!” – sikkant fel a mögöttem ülő francia hölgy Lendvai József második ráadása után, és valóban jellemezhető a fenti kifejezéssel, ahogy egyszerre vonózik és penget több szólamban, akár egy zenei zsonglőr.

Masszív este volt. Sok élmény, talán kicsit túl sok is egyetlen koncertre, ami azt jelenti, hogy a Pekingi Szimfonikus Zenekar bőségesen megajándékozta a hálás hallgatóságot. Be kell vallanom, a negyedik ráadásnál (Farandole az Arles-i lányból) úgy éreztem, hogy Tan Lihua és zenekara már-már túl bőkezűen osztogatja tudásának gyümölcseit.

Az orosz zongoraművész gyakorlatilag az egyetlen biztos pontja az évadról évadra jelentkező A zongora című hangversenyciklusnak – járt itt az elmúlt tavaszokon is, s a tervek szerint eljön jövőre megint. S mivel nem mindennap hallani ilyen kaliberű zongoraművészt mifelénk, ezt a tényt mindinkább megbecsüléssel volna illő emlegetni.

Április 19-én este az ember csak ült ott a MűPa nagytermében, és kapaszkodott a székébe. A cirka 200 tagú kórus, és a 12 üstdobbal és négy rézszekcióval kiegészített teljes MR Zenekar megfellebbezhetetlenül hirdette: aki megszületik, az bizony meg is hal egyszer.

A zeneszerző Mustonen tudja, épp úgy, ahogy a zeneszerző Kocsis, melyik hang honnan, hová és miért megy. A karmester Mustonen pontosan tudja, épp úgy, ahogy a karmester Kocsis, a zenekar–zongora viszonyban melyik hangnak hol a helye. A zongorista Mustonen pedig épp úgy le tudja játszani a virtuóz szólamot, ahogy Kocsis tudná.

Még egyszer a miskolci Sevillairól

A kérdés egy ilyen szituációban eleve adott: mennyit javult/romlott az előadás a napi gyakorlatban, mennyit javított/rontott a bemutató óta eltelt tizenegynéhány előadás ezen a népszerű, ámde kényes darabon?

A szólamarányok lehetnének kidolgozottabbak? Persze. A transzparencián vagy a dinamikai árnyalatokon is volna mit csiszolni? Meglehet. De mindezen apróbb hiányosságok ellenére olyan tartásról, összeszedettségről, gondos begyakoroltságról meséltek a sorjázó tételek, amilyen bármely jó nevű európai zenekar becsületére válna.

Szabad-e, és ha igen, illik-e templomban hangverseny előtt-után tapsolni? Különösen, ha egyházi darab hangzik el? És vajon Haydn nevét „jegyeznék-e” igazán a nagy komponisták között, ha ötven esztendős kora előtt meghal? Hiszen már túljutott az ötödik X-en, mikor legnagyobb kompozíciói születtek.