The show must go on (A Philadelphia Zenekar hangversenye)

2009. február 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Philadelphia Zenekar
Leonidasz Kavakosz (hegedű)
Vez.: Christoph Eschenbach

BEETHOVEN: Egmont-nyitány, Op.84
SIBELIUS: d-moll hegedűverseny, Op.47
SCHUBERT: IX. (C-dúr) szimfónia, D 944

Erre a csütörtök estére emlékezni fogunk! Jeles esemény, koncert, show, vagy micsoda is volt.
Mindenesetre elég sok minden történt.

Először is egy daliás kiállású, színesbőrű úr - akiről bemutatkozás után már azt is tudtuk, hogy Stephen Millen a neve, és rendes körülmények között a színfalak mögött igazgat - elmondta, hogy az utazás során elkeveredtek a zenekar csomagjai...
Még mielőtt nagyon megrémültünk volna, folytatta:
- ...ezért a koncert csak kilenckor kezdődik, addig is engedjék, hogy egy kis rögtönzött műsort adjunk, majd utána - kezdésig - legyenek vendégeink egy pohár pezsgőre az előtérben!

Szóval fogjuk fel úgy, hogy a ráadások sora megkezdődik már koncert előtt.
Nem bántuk, mert ugyan szokatlan, hogy két koncertmester-helyettes a karmester zongorakíséretével játsszon el egy tételt Bach d-moll kettősversenyéből, de ezt Juliette Kang és José Maria Blumenschein nagyon szépen csinálták, bár érezhetően nem szólózáshoz szoktak. Nem a közönségnek játszottak, inkább egymás felé fordulva, kamarazenés gesztusokkal muzsikáltak, bensőségesen, halk, de szép és nemes hangon.
Richard Woodhams oboája sem keveredett el a többi csomaggal, ezért ő folytatta Schumann Op.94-es románcaival - amiben szintén Christoph Eschenbach volt a partner. A művet a Heinz Holliger - Alfred Brendel páros egy felvételéről már hallottam, de a mostani, élő változat feltűnően lassabb, koncentráltabb, ívelőbb és szebb volt.
Az utolsó „bemelegítő” szintén Schumann, szintén pianissimo, szintén lassú, és ha nem is túl mélyenszántó, de szintén nagyon szép volt. Eschenbach maestro játszotta el az Álmodozást a Gyermekjelenetekből, miközben a teljes zenekar tagjai a színfalak mögött már boldogan - és jól hallhatóan - hangolták és vonták-fújták az időközben megkerült hangszereiket.

A műsor folytatódott az elő-szünetben is - kifejezetten szórakoztató volt az emeleti összekötő folyosó magasából figyelni a váratlan ingyenpezsgő irányába örvénylő tömeget...

Maga a koncert tényleg elkezdődött kilenckor, és onnan kezdve pár perc alatt gyakorlatilag minden kiderült.

A zenekar nagyon pontos, tömör, és nyilván ezért nagyot is szól, impozáns a hangzás. Nem a nálunk szokásos ülésrendet használják, a magas vonósok elöl szétosztva, nagybőgők balra, bár valószínű, hogy a masszív hangzásban a bőgők helyénél fontosabb a számuk. Nyolc nagybőgős, és mind játszik...
Sebaj, Beethovennél, és különösen az Egmont-nyitányban nem fáj, ha túlméretes a zenekar. Egyébként sem ragadt le, nem vált nehézkessé. Christoph Eschenbach nagyon frissen és határozottan irányítja az apparátust. Eltaláltak a tempók és tempóváltások, jók a ritmusok, hatásos és tetszik.

Egy kissé nehezebben boldogulnak a Sibelius-hegedűversennyel, igaz, eleve sokkal nehezebb lehet formába önteni egy ennyire képlékeny, itt-ott zavaros kompozíciót. Szép mozzanatok vannak, és ezeket Leonidasz Kavakosz gondosan meg is mutatja. Magas tónusú hangon, finoman játszik, kerüli a nyers hangsúlyokat. Érdekes, hogy ha erőtlennek tűnik is, mégis könnyen átszól a zenekari fortékon. Nem tudom, kinek a hibája, ha a mű végére még jobban tetszik a zenekar, kifejezetten élvezetes a karmester munkája, Kavakosz is meggyőző, és nekem mégis egyre komolyabbak a kétségeim magával a művel kapcsolatban. Az este folyamán először jut eszembe a „show” kifejezés, ugyanis valószínűleg ez az, amit a legprofibb módon űznek.

A második felvonásban pedig megesett az a ritka baleset, amit tanítanak, emlegetnek, de élőben még nem találkoztam ilyesmivel. A hirtelen meglazult hangolókulccsal a szólistának nyilván nincs ideje bíbelőni, tehát egyetlen pillanat alatt hangszert cserél a helyettes koncertmesterrel, és a cserehangszerrel abszolválja a tételből hátralévő perceket. The show must go on...

A nyolc bőgő bármely bécsi klasszikusnál meghökkent, de a második félidőben, Schubertnél már szemöldökráncolásra késztet - és mégsem tudok haragudni miatta. Vaskosabban szól a szokásosnál, de a nagyszabású hangzással társuló precizitás megjelenít valami olyasmit is, ami igencsak elgondolkodtat. Szó sincs róla, hogy bármely Schubert-műnek könnyednek, áttörtnek és levegősnek kellene lennie. Amilyen sűrű és magvas egy nagyobb tétel feldolgozási része, az már a jóval későbbi német szimfonikus stílust előlegzi. Ahogy a Philadelphia Orchestra ezt tálalja, abban már nemcsak Brahms, de Bruckner is benne van.

Megismertünk tehát egy ragyogó karmestert és egy tökéletesen felkészült, jó hangú zenekart, akik ráadásul jól választottak műsort. Nem biztos, hogy ezt a hangzást minden stílusban ugyanilyen rokonszenvesnek találtuk volna, így viszont - egy Szláv táncként felismerni vélt ráadás^* után - jó érzésekkel indulhattunk haza.