Az Adriana Lecouvreur a szegedi operaversenyen

2008. november 3.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

CILEA: Adriana Lecouvreur

Kristin Sampson, Adam Diegel, Bódi Marianna, Timothy Sarris
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Philippe de Chalendar
Rendezte: Michael Sturm

Még nem tudni, hogy hosszú távon mennyire lesz sikeres Szeged újabb nagy dobása, de az elképzelések izgalmasak és csábítóak. Vártuk is nagyon a döntőt, a fiatal és ismeretlen énekesek bemutatkozását, a szintén (többnyire) ismeretlen operákban, a szintén ismeretlen (hiszen új) rendezésekben. Ha minden úgy működik, ahogy az logikus volna, ahogy azt a sorozat megálmodói is gondolták, akkor ez a rendezvény lehetne az opera legkomolyabb esélye arra, hogy kiszabaduljon végre a poros zenemúzeumból, és velünk együtt élő, izgalmas és változatos valóssággá váljon.

Magával a Mezzo Operaversennyel mindenképpen szeretnénk bővebben is foglalkozni, érdekelnek a jelenleg zajló finálé tapasztalatai, és még inkább a fesztivál jövője, de most koncentráljunk az éppen aktuális előadásra, az ebben a körben bemutatkozó jelöltekre. Hétfő este a döntő első előadását láttuk. Ragyogó lehetőség, hogy végre minden barátunkkal, a kedves Olvasókkal együtt beszéljük át a tapasztaltakat, hiszen ha valaki nem tudott utazni, ha nem volt alkalma, ideje személyesen ott lenni, hát most melegében ellenőrizhet engem is, az elmondottakat is. A Mezzo már szerdán vetíti az Adriana Lecouvreur szegedi előadását, ha megnézik, rögtön láthatják, mi az, amit elhihetnek nekem - és mi az, amit nem. Majd jól összeveszünk, aztán jól kibékülünk a fórumokon. (Előre élvezem, imádok vitatkozni.)

Nézze meg, aki csak tudja, szerintem érdemes. Igaz, az Adriana Lecouvreur tényleg az operatörténet egyik legzavarosabb szövegkönyvére készült. Aki majd tévén követi, csak francia feliratot láthat, de higgyék el, mi hiába figyelhettük a kivetítőn a magyar szöveget is, ennek nem sok előnyét láttuk. Feleségem szerint csak egy sokszereplős és túlbonyolított maffiafilmben lehet ennyire elveszíteni a fonalat - de azokon ő rendszerint úgyis elalszik. Hogy most nem tette, annak más, cselekményen kívüli okai lehettek.

Merthogy, talán mégis ezzel az operával - és ezzel az előadással - lehetne kezdők számára legjobban demonstrálni, hogy miért jó és szép a műfaj. A konfliktusok, a személyes viszonyok, maga a dráma a zenével együtt nagyon is működik. A szöveg nyilván nem lehet mindentől független, de csak egy lehetőség, csak ürügy. Michael Sturm rendezését pontosan az teszi működővé, hogy kidobta a felesleges, a zűrzavart csak fokozó díszleteket, jelmezeket, bútorokat, általában a sallangot. A maradék így sokkal koncentráltabb, és egy-két kifejezetten jó ötlet is "emelte az est fényét".

A fehérre meszelt arcú, fekete jelmezes figura megjelenése az első pillanatokban számomra nem volt feltűnő. Színházi öltöző a szín, és egy hangsúlyos, de néma "pantomim" szereplő nem környezetidegen. A szereplő mozgatása-vezetése viszont nagyon hamar nyilvánvalóvá tette, hogy a többi szereplő számára ő láthatatlan, személyében a "végzet" van jelen, már a legelső perctől fogva. (Adriana például megborzongva húzza összébb a sálát, a mögötte megjelenő alakot érzékelve.)
Ha már szóba került a kezdő operabarát: a legtöbb ellenérzés abból a kérdésből szokott fakadni, hogy miért énekel percekig a beteg szoprán azután, hogy meghalt?
Erre Michael Sturmnak volt egy nagyon szép - de talán túlságosan is szájbarágós - megoldása. Adriana halálának nyilvánvalóvá tett pillanatában a halál kézen fogja a szopránt, aki távoztában a fényről énekel, a az ott maradók pedig az üres helyét siratják...
Kevésbé sikerültnek tartom a Hercegnét szétesett alkoholistának ábrázolni, így a karakter nem elég összetett, de erről meg beszélünk...

Az opera végül is a zenétől opera, és Cilea zenéje kifejezetten szép, habár tényleg nem túl mélyenszántó. Nem véletlen, hogy ritkán szokták műsorra tűzni, de mindenképpen érdemes meghallgatni - az ínyencnek pedig kötelező.

Már ha zeneileg is megfelelő az előadás, de a szegedi több volt, mint megfelelő! A szerepre pályázó fiatalok közül tényleg sikerült egészen ragyogó énekeseket kiválasztani.

A címszerepet éneklő Kristin Sampson egészen egyszerűen világsztár. Hangban, megjelenésben, jelenlétben, alakításban egyformán kifogástalan, és ami szintén fontos, valószínűleg tartósan az. Ha egy szoprán több órányi éneklés után, egy terjedelmesebb opera végén is képes nagyon finom pianissimo magasságokat énekelni, akkor - ebben a szerepkörben - biztosan nem lesznek egyhamar gondjai.

Adam Diegel sem volt gyengébb, ráadásul nagyon szerencsés - operában viszonylag ritka - alkat. Daliás és karcsú, igazi bonviván. Nagyon szép hang, problémátlan magasságok. A fényes jövőt egyedül azért nem merném már most borítékolni számára, mert mintha kevesebb lenne a "tartalék". A rendkívüli teljesítmény igenis igénybe veszi, különösen az opera végén, nagy magasságokban már érzékelhető némi gikszer-veszély. Ezzel együtt ebben az előadásban lenyűgöző volt, ha más operákban is - és sokáig - képes lesz ilyen teljesítményre, akkor kétségkívül a világhír vár rá.

Bódi Marianna viszont nagyon nehéz helyzetben volt. Hangjával semmi gond, a második felvonást nyitó "Acerba volutta" drámai, mondhatni átütő erejű volt. Úgy éreztem viszont, hogy alakítása tényleg "beszorult" Sturm értelmezésébe.
Egy öregedő hercegnő menekülhet az alkoholizmusba, lehet szerelmes, és féltheti is azt a szerelmet, de nincs benne az a kiszámított és kérlelhetetlen gonoszság, az "ármány", ami a darabban Adriana halálához vezet. A whisky fogy, a hercegnő tántorog, a figura elesett, de soha nem tisztul ki annyira, hogy "bekeményíthessen". Hajlok arra, hogy ezt a hibát inkább a rendezői koncepció számlájára írtam, de Bódi Marianna alakítását kissé egysíkúnak éreztem.

A negyedik verseny-szereplő a Michonnet színigazgatót megszemélyesítő bariton, Timothy John Sarris volt. Kulturált alakítás volt, igazán rokonszenvessé tette az alakított figurát, de sajnos a voce elég kevés. A hang nemes, de nincs benne az a démoni energia, ami a legtöbb nagy baritonszerepnek elengedhetetlen sajátja. Az első és a második felvonásban még csak az járt a fejemben, hogy jó-jó, legfeljebb nem énekel majd Scarpiát, vagy Mephistót, de a felizzás, a hangsúly a drámai végkifejlet közben sem volt képes igazán megjönni és működni. Tartok tőle, hogy ez a körülmény a későbbiekben eléggé behatárolja majd a fiatal amerikai énekes lehetőségeit.

Nem tartozott a versenyhez, de a kisebb szerepekben az előadás nagyon is fontos részét jelentették a szegedi társulat - máskor főszerepet éneklő - tagjai, például Vajda Júlia, Szonda Éva, illetve Altorjay Tamás, Kóbor Tamás és Cseh Antal. Régen hallott jó formában játszott a Szegedi Szimfonikus Zenekar - a Miskolcon majd Debrecenben tiszteletbeli magyarrá avatott Philippe de Chalendar vezényletével.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalni, azt mondanám, hogy egy "fiatal" produkciót láttunk. Bőven megérte az utazást, de ha valaki sajnálna egy ilyenért Budapestről és vissza mintegy háromórányit autózni, az legalább a tévében nézze meg - például ma este 20:30-kor...

(Fotók: Kelemen József)