Halandók (Dvořák Requiemje a MűPában)

2008. november 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Fodor Beatrix, Wiedemann Bernadett, Nyári Zoltán, Rácz István – ének
Vez.: Kovács János

DVOŘÁK: Requiem

„Jöjj, halál, olyan észrevétlen, hogy ne érezzem jöttödet, hogy a halál gyönyörűsége vissza ne adja éltemet.”*

Sokan mondják: „a halál az élet része”. Talán a gyászolók nyugtatják ekképp magukat, talán így könnyebb feldolgozni a veszteséget, nem tudom. Pedig dehogy, a halál nem az élet része. Ellenkezőleg. Jól tudjuk, a halál és az élet kizárják egymást. Márpedig semmi sem lehet része saját ellentétének. Ahol az élet véget ér, ott kezdődik a halál.
Ahol pedig a halál kezdődik, ott kezdődik a gyász és az emlékezés is. Az imádság a lélek üdvéért; a megtérésért a Teremtőhöz.

Olvasom az újságban: idén is akadtak többen, kik hosszasan bolyongva sem találták meg szeretteik nyughelyét a temetőkertben a hűvös november krizantémillatú nyitányán. Hogy volt, aki csak azért is autóval akart behajtani Mici néni sírjához, mert az „messze lakik”, ahová ő nem jár gyalog. S volt, aki hosszas monológot futtatott végig önnönmagának arról, miféle üzenete van annak, hogy a sírkert tőszomszédságában egy fegyintézet áll.
De hát a halottak napja is az élőkről szól végső soron, s meglehet, így van ez rendjén. Az imádságra sem az Örökkévalónak van szüksége, sokkal inkább a halandóknak.

Szóval egy kis mindennapi ízekkel érlelt, évenkénti rendes emlékezés megint; zsírszagú gyülevész a 28-as villamoson, hosszas, kemény alkuk a virágosnál, kapkodón elmormolt kurta fohász a síremléknél, ahogy illik és szokás mifelénk, kinek-kinek vérmérséklete szerint.
Azután egy kis kultúra estére, a kései órára keltezett „Vasárnapi iskolában”, a Nemzeti Hangversenyteremben ezúttal Antonin Dvořák halotti miséjével a szónoki pulpituson, hogy méltóképpen záródjék e Mindenszenteknek és holtaknak dedikált hétvége, s legalább egy évig ne is legyen újra.

De hát a rekviemeknek most van szezonja. Csak tájékoztatásul: Mozart Requiemje például négy helyen is megszólalt aznap Budapesten és környékén, az Operában Verdi halotti oratóriuma volt műsoron, de Liszt és Haydn hasonló műfajú művei is helyet kaptak az est napirendjén.

Dvořák Requiemje alighanem a XIX. század egyik legmaradandóbb gyászmiséje. Népszerűségben – s egyszersmind zenei minőségben – csakis Verdié, és talán Brahmsé múlja felül. Utolsó karműve ez a cseh komponistának, a viktoriánus brit ízléshez szabva. Az év 1891, a helyszín Birmingham, az apropó pedig a Triennial Music Festival. Hosszú (mintegy száz perces), súlyos kóruskompozíció ez, cseppet sem könnyű énekszólókkal, igényesen felvitt zenekari passzázsokkal. Mindenszentek másnapján a Kovács János dirigálta Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar vállalkozott a betanulására és előadására.

Méghozzá szünet nélküli előadásra, mely, teszem hozzá, a mű szempontjából jó döntés, bármennyire is sok volt a fészkelődő, óráját leső vendég kilenc óra elmúltával. A büfélobbi ezúttal alulmaradt. Győzött a szerves-nagy művek nem mindig szokásos túlereje.

A nagyromantikus „halotti beszéd”, Berlioz, vagy az említett Verdi hangos orációi rendre a szörnyű víziót, a Dies irea-t írják a csúcspontba. Dvořák nem, nála nincsen igazi csúcspont, s sem itt, sem a Tuba mirumban nem kell száz trombitát és kürtöt rezegtetni a dagadó libabőr kedvéért. Ez a mű mintha félve, sőt undorodva tolná el magától a Berlioznál oly magától értetődően jelen lévő hatáskeresést. Dvořák oratóriuma szinte végig morózus, sötét-töprengő tónusú marad, és az egyszerűség nyelvén szólal meg.

Ennek az igénynek a mentén tolmácsolta a darabot Kovács János is, ügyelve arra, hogy a Requiem mindvégig képviselje is ezt a „nyelvi” egységességet. Visszafogottságról, netán óvatosságról azonban nem lehet beszélnünk, erről árulkodott már a szólisták kiválasztása is: Fodor Beatrix, Wiedemann Bernadett, Nyári Zoltán, Rácz István, valamennyi igazi operai orgánum, mondhatni, „nagy” hang az övék. És persze „nagy hang” a Nemzeti Énekkaré is, hiszen az est főszereplője mégiscsak a vegyes kar. Ezt a kijelentést még akkor is érdemes megkockáztatni, ha lépten-nyomon gyönyörű énekes szólóra bukkanni a darabban (kivált, ami a tenor szólamát illeti), s nem kétséges, hogy ezeket harmonikusan a műegészbe illeszteni elmélyült próbafolyamatot kíván. Az ekkora apparátust követelő műveknél a szükségszerűen megnövekvő hangerő és a dirigens gondjaira bízott óriás „hangtömbök” hatására az előadás gyakorta magától is elkezd a csúcspontokra fókuszálni, melyek, ha ezúttal nem is annyira készen kapott részek, mint Verdi vagy Brahms miséiben, de ha akarom, találni ilyet is: ha máshol nem, a varázslatosan szép Sanctusban talán – hangsúlyozottan nem a Dies irae-ben. Ennek nyomait éreztem is az előadáson.

Röviden: az este hozott egy egyenletesen magas színvonalat. Hosszabban: a szólisták közül nem érdemes senkit sem kiemelni, valamennyien felkészült, kompetens művészek, azt nyújtották, amit vártunk tőlük. A kar helyenként pompásan szólt, a fortéknál rendszerint megmutatva erejét és képességeit. Hasonlóképpen tett a zenekar is, mely sokszor finom megoldásokkal, máskor erőteljes hatásokkal fokozta a kar és a szólóénekesek teljesítményét.

* Spanyol népdal. Idézi J. L. Borges, Az ős kastély.