Négy este – három hangverseny (Bécs, Musikverein)

2008. november 10.
Bécs
Musikverein, Brahms-Saal

Ensemble Kontrapunkte
Vez.: Peter Keuschnig

STOCKHAUSEN: Kontra-Punkte (1953)
TAKEMITSU: Requiem (1957)
BOULEZ: Mémoriale (1985)
SCHEDL: Der Totentanz von anno 9 (1980)
MADERNA: Juilliard Serenade (1971)

Ha valaki a hangversenyszezon idején (tehát szeptembertől júniusig bármikor) Bécsben jár, nagy valószínűséggel részese lehet egy vagy több érdekes zenei eseménynek. Az azonban még a bécsi kínálatban is különösen szerencsés időzítésnek számít, hogy négy estéből háromszor sikerült kifejezetten csemegének számító koncerteken részt vennem (s közben az operákban és a Konzerthausban is voltak izgalmas esték, de – legnagyobb sajnálatomra – bizonyos fizikai törvények alapján egyszerre csak egy helyen tudok megjelenni).

Hétfőn este a háromhetes Wien Modern fesztivál egyik koncertjét hallgattam meg. A modern zene előadására specializálódott Ensemble Kontrapunkte együttest vezetőjük, Peter Keuschnig irányította. A bécsi kamaraegyüttest többször hallottam már, mindig jól kidogozott, szinte hibátlan produkciókkal lépnek színpadra. Ezúttal is ragyogó teljesítményt nyújtottak. Külön öröm látni is a zenészeket: sugárzik róluk, hogy szeretik a bemutatott zenéket, önfeledten örülnek, ha érzik, hogy a közönség befogadta a hallottakat.

A műsor első számaként Stockhausen (talán az együttes nevét is ihlető?) Kontra-Punkte című darabja hangzott el. Mivel rendelkezem a mű lemezfelvételével, elutazásom előtt, otthon, „felkészülésként” meghallgattam. Sajnos az élő előadással épp úgy jártam, mint a felvétellel, nem tudtam mit kezdeni vele, egyáltalán nem hatott rám a darab.

Viszont Toru Takemitsu alig hét-nyolc perces, vonósokra írt Requiemje nagyon szép, megragadó zene, örülök, hogy végre élőben is hallhattam. A 12 vonós előadásából ki kell emelni a gordonkásokat, szinte hihetetlen hogy mindössze hárman produkálták ezt a nagyon intenzív, tömör hangzást.

Pierre Boulez mindössze ötperces, Mémoriel című darabjában hat vonós és két kürt kíséri a „főszereplő” fuvolát (a szólista Erwin Klambauer volt). A Mémoriel a könnyen érthető és megszerethető Boulez-művek közé tartozik, a fuvola vissza-visszatérő témája különösen „fülbemászó”, a szünetben mindvégig visszhangzott bennem.

A második rész a 2000-ben elhunyt osztrák szerző, Gerhard Schedl különös Haláltáncával kezdődött. A mindössze hét hangszerre írott kompozíció a nagybőgő két hang ismételgetéséből álló, kifejezetten a szívdobogásra emlékeztető témájával kezdődik. Az ostinato szívdobogás fölött jelennek meg fokozatosan hosszabb-rövidebb időre a különféle hangszerek, hangszer-párok által előadott – olykor valóban kissé táncos karakterű – „közzenék”, majd a mű végére ismét egyedül marad, s fokozatosan enyészik el a csendbe, a semmibe a nagybőgő szívdobogása. Az elég egyértelmű programmal rendelkező mű első hallásra is megnyerő, figyelemre méltó zene.

Úgy negyven-ötven éve az akkori avantgárd zenei fesztiválokról szóló elszórt tudósításokban gyakran hallottunk Bruno Maderna nevét, bár alkotásaival itthon alig találkoztunk. A halála előtt két évvel írt Juilliard-szerenád kétségtelenül érdekes mű, hiszen Madernának sikerült a hatvanas-hetvenes évekre jellemző szigorú szerkesztésmóddal megírt, nagyon tömör zenébe valamiféle könnyedebb, kétségtelenül szerenádszerű hangulatot vinnie, ám összességében ez volt a hangverseny második olyan darabja, amely – legalábbis első hallásra – nem nyerte el tetszésemet. Pedig a mintegy húsz főből álló kiszenekar igazán nagy virtuozitással szólaltatta meg a cseppet sem könnyű szerenádot.

***

2008. november 11.
Bécs
Musikverein, Grosser-Saal

Saimir Pirgu – tenor
Wiener Singakademie
Singverein der Gesellschaft der Musikfreunde in Wien
Radio Symphonieorchester Wien
Vez.: Bertrand de Billy

BERLIOZ: Grande messe des morts (Requiem)

Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a Brahms-teremben a Berlioz Requiem előadói is alig férnének el, a közönségnek már nem jutna talpalatnyi hely sem. Nem csoda, hogy a darabot a Nagyteremben tűzték műsorra. A színpad nagy részét ott is a két, összesen mintegy 150 tagot számláló kórus, és az előttük félkörben elhelyezkedő nyolc üstdob-pár foglalta el, szóval nem csoda, hogy néhány ütős és nagybőgős már a két első oldalpáholyba szorult. És természetesen a hátsó oldalpáholyokba, meg előre, a zenekar fölötti emeleti részre kerültek a Tuba mirum tételben nagy szerepet kapó rezek. A tenorszóló pedig fentről, az orgona előtti kis erkélyről áradt szét a teremben.

Talán nem illene bevallanom, de Berlioz Requiemjét még soha nem hallottam élőben. Lemezfelvételről ismertem valamelyest, de azt hiszem, ez az a zene, amit élőben kell hallani!
És nem csak a hatalmas fortissimo tablókra gondolok, hanem a meghatóan szép halk részekre, a csodálatos a cappella kórusokra is! Alighanem elsősorban a karmester, a világos, egyszerű és egyértelmű mozdulatokkal, minden magamutogatástól mentesen vezénylő Bertrand de Billy érdeme, hogy ragyogóan valósult meg a különböző hangulatú, hangerejű jelenetek, képek egyensúlya. A mintegy nyolcvan perces előadás egy pillanatra se volt fárasztó.

A Sanctus szólóját éneklő fiatal albán tenorista, Saimir Pirgu hatalmas hanggal rendelkezik, szépen, kulturáltan énekel, azt hiszem fényes karrier előtt áll. Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a két kórusról is. Sok hazai hangversenybarát boldog lenne, ha ilyen férfi-női egyensúlyt láthatna-hallhatna a magyar kórusoktól. (Sőt, ha a nagyszerűen teljesítő szólamok valamelyikét ki lehet emelni, az éppen a tenor.) Tudnak halkan és sejtelmesen, hangosan és harsogóan énekelni, megrendülni és megrendíteni. Az osztrák rádió zenekara jól látta el feladatát, néhány egészen apró hibájuk nem rontott az összhatáson.

A művet záró Agnus Dei tételben az előadás valami olyan tökéletességre jutott, amit ritkán lehet átélni, a záró Amen elcsukló hangjainál „megállt a teremben a levegő”. A közönség méltán ünnepelte hosszan az előadókat.

***

2008. november 13.
Bécs
Musikverein, Brahms-Saal

Till Felner – zongora, Lisa Batiashvili – hegedű, Adrian Brendel – cselló

BEETHOVEN: Esz-dúr trió, Op.1/1
BARTÓK: 1. rapszódia
DEBUSSY: Szonáta
BEETHOVEN: G-dúr trió, Op.1/2

Csütörtökön, miközben a Requiem előadói a Konzerthaus nagytermében ismételték meg a keddi produkciót, én ismét a Musikverein kistermébe mentem, nem titkolván elsősorban azért, hogy rajongva szeretett hegedűművésznőmet, Lisa Batiashvilit meghallgassam. Sokan mások is őt tekinthették az est főszereplőjének, a közeli hanglemezbolt kirakatában a központi helyre legutóbbi CD-jének borítójáról vett, plakátméretre nagyított fényképét tették. (Nem igazán zenei megjegyzés, de nem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem: a hölgy közelről, élőben még bájosabb, mint a képeken.) Ezúttal két alkalmi partnerével, Till Fellnerrel és Adrian Brendellel lépett fel. Az „alkalmi” jelző egy kis pontosításra szorul, bécsi fellépésük egy hat koncertből álló turné ötödik állomása volt.

Érdekes volt a műsor-összeállítás: Beethoven Op.1-es triósorozatának két darabja keretezte a programot, s közben egy-egy hegedű–zongora, illetve cselló–zongora darabot hallhattunk – bő száz évvel későbbről.

Már az Esz-dúr trió első hangjaitól (a markáns indítástól) kezdve világos volt, hogy három kiemelkedő tehetségű művész ragyogó, hosszú évek óta együtt dolgozó zongorás triók teljesítményét felülmúló szereplését halljuk. A fiatal Beethoven első opusa remek előadásban szólalt meg.

Batiashvili pazarul érezte át és valósította meg a Bartók-mű igazi rapszódia-karakterét, a szilaj és a líraibb témák váltakozását. Hogy az előadás mégis kicsit féloldalas lett, az ezúttal – az est során először és utoljára – Till Fellneren múlt, ez a szolid megjelenésű fiatalember nem tudta átvenni a lendületet, visszafogott játéka jelezte, ez nem az ő világa.

Hibátlan volt viszont Fellner és Brendel összjátéka a Debussy-szonátában, itt már a zongorista egyenrangú partnere volt a hangszínek és dinamikai árnyalatok bámulatos sokrétűségét bemutató csellistának.

Az est fénypontját a G-dúr trió előadása jelentette. Itt minden hang, minden gesztus pontosan a helyén volt. A Presto tempójelzésű fináléban pedig valami olyan önfeledten boldog zenélést hallottunk, amelyben – azt hiszem – a fantasztikus hangszertudás és a példás összhangú kamarazenélés mellett a három művész fiatal kora is szerepet játszott!