Örömódák (Ian Yungwook Yoo zongoraestje)

2008. október 26.
Zeneakadémia

Ian Yungwook Yoo – zongora

BEETHOVEN: Fisz-dúr szonáta, Op.78
Eroica-variációk, Op.35
CHABRIER: Bourrée fantastique
LISZT: h-moll szonáta

Még gyerek voltam, amikor először hallottam Montágh Imre egyik humoros-tanulságos előadását. Az emberi kommunikáció akaratlan információközléséről beszélt, arról, mit árul el egy szónok hangképzési módja, miből tudhatja a beszélő: hallgatósága gondolatban bizony egészen másfelé kalandozik, mint az előadás témája.
A figyelem kapcsán került pellengérre a komolyság. Nem elsősorban a hétköznapi beszélgetések esetében tartotta problémásnak a befogadás kérdését, és nemcsak a beszéd körében. Az általa említett példa pontosan a koncertek rezzenéstelen arccal ülő közönségét figurázta ki. Eszerint a komolyság legtöbbször csak álca. Az unalom álcája.
„Valami nagyon magvas dologról van szó, hiszen unatkozunk” – ironizált Montágh Imre.
Akkor, a nyolcvanas években ez még csak kíváncsisággal töltött el: vajon tényleg ilyenek az emberek? Azóta sokszor tapasztaltam, milyen igaza volt ebben is Montágh Imrének.

Már csak ezért is érdemes – a számunkra szokatlan hangzás ellenére is – megjegyezni Ian Yungwook Yoo nevét.

A dél-koreai zongorista estje nem egészen a zene jegyében indult. Magam is nehezen szakadtam ki a hétköznapjaimból, s az elkapott beszélgetésfoszlányokból arra következtetek, hogy a terem előtt várakozók többsége is így volt ezzel. A hátam mögött ülő két úriember jóvoltából például egészen az első hangok felcsendüléséig a gazdasági válság magyarországi hatásait tanulmányozhattam, a néhai Bokros-csomag és az amerikai választások által felölelt széles sávban elemezgetve.

De aztán kijött ez a mokány, nem szép, ám rendkívül karakteres arcú fiatalember, és eltörölte a Föld színéről a gazdasági válságot, az összes kormányt valamennyi miniszterével együtt, s egyáltalán mindent, ami e hívságos világ mulandó tartozékai közé tartozik.

A Beethovenektől mindenki sokat várt, mert hát mégiscsak egy Beethoven-verseny győztesével van dolgunk. Nos, hála istennek nem sokat, hanem valami mást kaptunk, mint amit megszoktunk. Nem vagyok benne biztos, hogy maga Beethoven lenyűgözve hallgatta volna az előadást. De neki nem kellett végigcsinálnia az elmúlt száz évet, amikor is nagyobbnál nagyobb zongoraművészek igyekeztek tökéletes pontossággal kiolvasni a kottájába lejegyzett zenét. Mára már eljutottunk odáig, hogy a legtöbb főiskolásnak csak a kései szonáták okoznak technikai problémát, s Malcolm Bilson jóvoltából a hét közepén még egy korabeli kópián is meghallgathatjuk a mester remekműveit.
Szóval, az embernek az az érzése, hogy nem nagyon van már hova tökéletesedni. Hogy a zenetudomány, a szakma ismeretanyagának és a szólisták technikai színvonalának szimbiózisa már nem elég egy jó koncerthez.
Kell még valami más.

Ian Yungwook Yoo pedig más. Hogy pontosan mitől más, azt nyilván megpróbálom majd megfogalmazni a darabok kapcsán, de teljes siker úgysem koronázhatja kísérletemet. Az azonban vitathatatlan tény: ez a tehetséggel, tudással, értelmi és érzelmi intelligenciával párosuló más-ság ez esetben legyőzte az unalom komolyságát.
Yungwook Yoo nemcsak egyszerűen szeret zongorázni, de úgy tűnik, akkor él igazán, amikor játszik. Zenélését, egész személyiségét az életöröm, a boldogság hatja át. Ebből pedig rengeteg energiához jut, ami nemcsak a játék módjára, de az újszerű megoldások létrejöttére is jó hatással van.

Szóval, a jó öreg, végletekig csiszolt Beethoven hangzása megújult. A zongora nem egy tragikus sorsú, süketséggel küzdő zenész tanúságtételeként szólalt meg, hanem egy hangszínek, karakterek sokaságától színes, szabad időkezeléssel megspékelt zenei szövet megjelenítőjeként állt a színpadon.

És nemcsak Beethoven volt más, hanem Liszt, és valamennyi, ráadásként eljátszott romantikus is.
Ki gondolta volna, hogy egyszer valaki el meri játszani a h-moll szonáta skálameneteit összepedálozva! Yungwook Yoo nemcsak megtette, de meg is tudta értetni a közönséggel, hogy ez miért jogos. Azt sem hittük volna, hogy a mára a virtuozitás egyik jelképévé vált La Campanella új értelmet nyert, izgalmas előadási darabként láthat napvilágot.
És lenyűgöző volt többek között az is, ahogy a Brahms-intermezzo a megbújó belső szólamok felerősítésével, egy újfajta hangszínkezelés erejével ebben a kissé slágerszerű előadásban is igaz tudott maradni.

Sok a jó zenész ma. Nagy zenészből is van egypár.
De ilyen erős, önmagában zárt egységet alkotó, a külvilág felé mégis nyitott egyéniség csak keveseknek jut osztályrészül.
Valószínűleg ezért volt a nézőtéren merev arcok helyett annyi mosoly, apró fejbólintás, kézrezdülés a megszólaló zene alatt. A végén pedig zajos siker – még a gazdaságpolitikai elemzőktől is!