Hommage a Cziffra György (A Balázs család hangversenye a Zeneakadémia Kistermében)

2008. november 5.
Zeneakadémia – kisterem

LISZT: E-dúr legenda
id. BALÁZS JÁNOS: c-moll zongoraverseny
CHOPIN: b-moll scherzo
LISZT: a-moll Paganini-etűd
CHOPIN: H-dúr noktürn
LISZT: 2. rapszódia
BRAHMS: Paganini-variációk
GERSHWIN: Rhapsody in Blue
id. BALÁZS JÁNOS: Cziffra – musical (részletek)

id. Balázs János, ifj. Balázs János, Balázs Norbert – zongora
ifj. Kállai Kiss Ernő – hegedű
Kósa Zsolt, Dér Heni – ének

November 5-én lett volna nyolcvanhét éves Cziffra György, az emlékére hirdetett koncert tehát pontosan volt időzítve. És tartalmilag is rendben volt, hiszen három olyan muzsikus lépett fel, akik így, mint apa és két fia, zongoratudásukat tekintve szintén kivételesnek mondhatók. Nem csoda, hogy első számú példaképük a múlt század nagy művésze, aki manuális és improvizatív képességeit tekintve egyedülálló zenész volt, illetve olyan nagy művész, aki e két területen tán minden kortársát felülmúlta.

És el lehet mondani az emlékkoncert műsoráról is, hogy alapvetően e két nagyon is fontos hangszeres zenei elem volt a főszereplője, amellett, hogy a kifejező zeneiséget sem kellett nélkülöznünk. Ilyen szempontból okos volt a műsor-összeállítás, hiszen az E-dúr legenda, a Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár című, ha csak zongoratechnikai bravúrnak hat az eljátszása, aligha nyújthat valódi zenei élményt. Így, kezdőszámként szerepeltetve, a fiatalabbik Balázs János rögtön azt bizonyíthatta: nem szimplán csak virtuóz.

Meg kell jeleníteni Liszt vallásos áhítatát, csodálatát a szent iránt, a dörgő akkordokat ehhez csak mintegy mellékes eszközként használva. Ki kell bontakoztatni a dallamokat, a sok-sok hangon keresztül átláthatóvá tenni a sokrétű zenei szövetet. Nos, ez maradéktalanul sikerült, a perfekt technikai magszólaltatáson túl elgondolkodtatóan hallottuk a művet.

Liszt és Chopin között tán furcsán hatónak tűnik id. Balázs János most csak egy szál zongorán előadott c-moll versenyműve, de ha meggondoljuk, hogy most a Cziffrára való emlékezés jegyében állt össze a műsor, a dzsesszművész és -tanár gesztusa helyénvalónak nevezhető. Afféle rapszódiát hallhattunk, amelynek zenei elemei között fellelhető volt Rahmanyinov, Gershwin hatása, de maga a hamísítatlan dzsessz is. Az előadást figyelve itt is a virtuozitás és a zeneiség kiegyensúlyozottságának örülhettünk.

Balázs Norbert Chopinnel ügyesen birkózott meg, a Paganini-etűd feszített technikai nehézségei még koraiak neki, de lévén a legifjabb Balázs, van még ideje fejlődni. Viszont zenei téren szintén figyelemreméltót nyújtott, helyénvaló lett volna egy kevésbé „kegyetlen” Liszt-művel próbálkoznia.

Már csak azért is, mert a zongorista fenomén a családban a fiatalabbik, bár még mindig csak húszéves János. Valódi érett művész, akinek természetesen sem Chopin, sem Brahms, sem Liszt nem okoz semmiféle gondot, akár félelmetes technikai nehézségek legyőzéséről, akár leheletfinom megoldásokat kívánó zenei részletek lejátszásáról legyen szó. Amit meg a Gershwin egyzongorás átiratában művelt, az tényleg a legszebb Cziffra György-i hagyományokat idézte. Félelmetes manuális mutatvány, miközben egy billentyűsoron felidéződik a Kék rapszódia teljes világa, nem keltve hiányérzetet az, hogy nincs zenekar.

Nem gondolom viszont, hogy tisztem volna most itt a Cziffra-musicalnek, sem mint egésznek, sem mint gesztusnak az értékelése. Egyrészt öt-hat szám ehhez kevés, másrészt az ismertetés szerint egy jövő tavasszal bemutatandó, addig még alakuló műből hallottunk részleteket. Most annyi volt megállapítható, könnyűzeneinek nevezhető elemekkel dolgozó, de igényes, a triviális megoldásokat kerülő, a stílusnak megfelelő dalokat adott elő a két Balázs János, Kállai Kiss Ernő, a zenekar és a két énekes, néhány táncos segítségével szcenizálva.