Pokol és menny (Az Orchestre National du Capitole de Toulouse hangversenye)

2008. október 31.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orchestre National du Capitole de Toulouse
Sa Chen – zongora
Vez.: Tugan Sokhiev

CHOPIN: 1. (e-moll) zongoraverseny, Op.11
BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14

Pokol és menny. Bizony, nem fordítva.
Ugyanis ez az est elég rossz rajtot vett. Az még hagyján, hogy az elsötétedéskor egy „égi” hang jelentette be a várakozó nagyérdeműnek az első műsorszám megváltozását, de azért erről is ejtsünk néhány szót. Nem tudom, milyen szerződés kötötte Sa Chen kisasszonyt erre az estére, de nem valószínű, hogy benne volt az a kitétel, miszerint ha kedve tartja, akár műsort is változtathat. Pedig az ominózus tájékoztatásból ez derült ki. A publikum is enyhe morgással vette tudomásul, hogy nem a közönségkedvenc Csajkovszkij b-mollt, hanem helyette a Chopin e-mollt hallgathatja meg. Mindenesetre a helyzet már az első pillanatban kísértetiesen emlékeztetett arra a három évvel ezelőtti estére (2005. szeptember 18.), amikor a szintúgy bájos Helene Grimaud választotta inkább Schumann könnyebb versenyművét az eredetileg meghirdetett Brahms helyett. Akkor is, most is érthető volt a döntés. Ezzel az előadásmóddal öngyilkosság lett volna Csajkovszkij versenyművének nekifutni.

Sa Chen szép nacionáléval rendelkezik, számos versenygyőzelem, nagynevű partnerek, világhíres játszóhelyek sorakoznak múltjában és betekinthető jövőjében egyaránt. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ez este alapján én inkább művészeten kívüli okokat sejtek e remek karrier mögött. Sa Chen szépen, kedvesen elcsilingelte nekünk Chopin remekművét. Technikás játékos, bár a mezzoforténál nagyobb hangot az este során egyszer sem csikart ki hangszeréből. (Na, képzeljük el ezt a b-moll zongoraversenyben!) Néha, a leglíraibb részeknél megszólalt valami egy-egy pillanatra, de nem tovább. A legrosszabb ázsiai hagyományoknak megfelelően, minden lelki mélység nélkül átkalimpálta magát Chopin egyik legérzelmesebb alkotásán. A mélypont a lassú tétel édeskés-giccses-cukormázas megformálása volt.

Egyszerűbben szólva: Chen előadásában általában nem szólt semmiről Chopin műve, de amikor meg igen, az még rosszabb volt. A viszonylag lanyha taps ellenére a kínai versenyző kiprovokált még két Chopin-ráadást is, de a kép nem módosult jelentősen.

A kísérő zenekar (karmesterestül) fegyelmezetten tűrte a szólistai allűröket, bízhattunk benne, hogy valamit tudhatnak az est második feléről. És lőn.

Hogy a didaktikus címre visszatérjek, ha „elméletben” Chopin elegáns versenyműve a mennyország, akkor nem kétséges, hogy Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniája maga a pokol. (Ebben semmi túlzás nincs, hiszen a rögeszmés francia utolsó tételének címéül a Boszorkányszombatot adta, s tényleg az utolsó ítélet harsonái szólaltatják meg a félelmetes Dies irae-t.) Igen ám, de ha az este első részében a közönség inkább a pokolban járt a mutatós pianistalány jóvoltából, így a mennyország tényleg Berlioz művének előadásakor jött el.

A francia zenekarok hierarchiájában az Orchestre National du Capitole de Toulouse nem szerepel a dobogón, bár a szűkebb élbolyban azért benne van. Az együttes zenei vezetője (nem pedig első vendégkarmestere, mint azt ama égi hang mondta) a mindössze 31 esztendős, észak-oszét születésű Tugan Szokijev, egyike a szovjet utódállamokból kiáramló ezernyi tehetségnek. Huszonhat esztendősen már a Met-ben dirigált, s mára begyűjtötte számos vezető nagyzenekar skalpját is. Nem véletlenül.

Nem tudni, hogy az Orchestre National du Capitole de Toulouse élén hányadszor vezényelte Berlioz súlyos remekét, de a produkció rendkívül kiérleltnek és összeszokottnak tűnt. Szokijev pálca nélkül dirigálta e hatalmas művet – ez nem különösebb bravúr, csak szokatlan. (Az egyik ráadásszámban pálcával irányított, tehát nem ab ovo pálca nélküli dirigenssel van dolgunk.)

Szokijev nemcsak együttesét tartotta példás rendben, de egy pillanatra sem engedte lankadni figyelmünket, ami nem kis teljesítmény. Az Orchestre National du Capitole de Toulouse pedig igazán remek együttes. Egymást érték az impozáns hangszerszólók, de ezen túl az egész este legföltűnőbb jelensége a csapatmunka volt. Mindenki együtt lélegzett, együtt élt társaival, s legfőképpen a karmesterrel.

A méltán viharos tapsot a fáradhatatlan dirigens és zenekara a Carmen José Serebrier által készített zenekari átiratából játszott három – némi trivialitástól sem mentes – részlettel köszönte meg.