2D (Mozart-est Vashegyivel és Bilsonnal)

2008. október 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Malcolm Bilson – fortepiano
Hamvasi Szilvia, Halmai Katalin, Kálmán László, Cser Krisztián – ének
Vez.: Vashegyi György

MOZART:
C-dúr szimfónia, K.338
d-moll zongoraverseny, K.466
c-moll mise, K.427

Mozart két dimenzióban. Ez a kurta felismerés nyargalt át agytekervényim sztrádáin és zsákutcáiban, s motozott társtalanul elmém sötétebb zugaiban, mikoron a koncertet nyitó C-dúr szimfónia (K.338) rövidülő hangjait méregettem hangulatom és felkészültségem szerint. A szándékos félreértést elkerülendő rögvest jelezném e helyt: nem sértésnek szántam e csonka kitételt, még csak nem is hűvös bírálatnak a jól eltalált szóviccek elpattintásakor megjelenő kéjes vigyorral az ajkaim ívén. Nem. Mert lássuk be: a két dimenzió nem kevés, csak kevesebb, mint a három. (Bár elismerem a high-tech világában ez felérhet egy becsületsértéssel.) Emlékezzünk, a fekete-fehér televízióknak is voltak csúcsmodelljei, meg aztán ma is kapni kiváló minőségű hajhálót.

Míg a mérleg egyik serpenyőjében egy szépen kidolgozott – mondanám: kifinomult –, érezhetően jól bepróbált, kiegyensúlyozott előadást pihen, a másikban a szenvedély, a játékkedv, az expresszivitás hiánya égeti ki a mérőedény alsó fertályát. (A technikai problémák vagy a csellóbaleset aligha lényegbevágó). Az Orfeo Zenekar előadása ilyennek mutatta magát hétfő este, kimunkáltnak, polírozottnak, helyenként csillogóan tisztának, esetlegességektől mentesnek, idővel mégis számolnom kellett az unalom rám telepedő undok rémével.

A fortepiano-játék tudós atyamesterének, Malcolm Bilsonnak a feltűnése a pódiumon nem kergette hazáig ezt a kiállhatatlan rémet, még ha a vitán felül elegáns játék okozott is egynéhány gyönyörittas pillanatot. Csak hát ez nem az a faja előadás volt, amit megszoktunk a század nagyobb-kisebb zongoristáitól, akiknek túlfűtött estjei után az ember részegült fejjel tántorog haza. Bilson produkciói előadások, melyek a katedráról szólnak. Oktatnak, eligazítanak, utat mutatnak. Kecsesen, választékosan, mégis ezer bájjal tele. Egy Oxbridge professzor nagyvonalúságával és elnéző mosolyával, korántsem egy múlhatatlan hév és sűrű poézis hajtotta, lánghajú virtuóz vörösen izzó lendületével. Bilson és Vashegyi Mozartja a zenélő doboz, mely csilingel, ha kinyitom, unásig pengeti a szívemnek kedves melódiát. Ami előad, de nem teremt.

Csak az a bizonyos harmadik dimenzió, melyben a mozarti sokszínűség, vibrálás, humor, életigenlés valódi teret kapott volna, nem nyílt meg.

A szünet után megszólaló c-moll mise erősebb, izgalmasabb második félidőt ígért – Mozart alighanem legszebb alkotásával a műfajban. A próbákba fektetett munka, a felkészültség itt is érezhető volt és maradt az előadás végéig, a Purcell Kórus helyenként valószerűtlenül áttetsző éneklése pedig valóban nemes patinával vonta be az előadást. A misék sokszor fülledt, tömjéntől nehezült levegője helyett egy friss, nyugodt tempójú, néhol szellősebbre „hangszerelt” atmoszférát teremtettek az előadók, ez pedig igen jót tett a darabnak.

Ám távolról sem merült ki ebben azt est megannyi erénye: a szólistaválasztás is nagyszerű eredményt hordozott. Hamvasi Szilvia és Halmai Katalin produkciói valóságos ékkőként ragyogtak a produkcióban, előbbi az éji csillagokat ostromolta gyönyörűen formált éneklésével, utóbbi szólója a Laudamus te-ben bizonnyal az est legemlékezetesebb mementójaként vert tanyát emlékezetemben: Halmai hangszíne, technikája, modora a mise legmeggyőzőbb momentumai között szolgálta az előadást.

Az a bizonyos harmadik dimenzió meg csak meglesz egyszer a nagytakarításkor, talán valahol az ágy alatt.