Storyboard (A Raoul a szegedi operaversenyen)

2008. november 7.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

KINGSLEY: Raoul

Marcin Habela, Violaine Kieffer, Beöthy-Kiss László
A Theater Bremen előadása
Vez.: Terts Márton
Rendezte: Julia Haebler

Előzetesen csak annyit, hogy emlékezetes este volt ez Szegeden.

Minimáldíszlet, a sötét-világos kontraszt jegyében, jelzésértékű, ám szinte karikaturisztikusan alkalmazott jelmezek, gyakran a pantomim határmezsgyéjét ostromló színpadi mozgás.
A nemzetközi összefogásból életre hívott operaverseny második előadását a Brémai Színház társulata adta elő.

Az angol nyelvű opera lépésről lépésre halad végig Raoul Wallenberg magyarországi ténykedésén, egészen 1945-ös eltűnéséig. A műnek kétségtelenül van olyan szándéka, hogy a történet ívének és tanulságainak jelképes megjelenítésén túl legyen egyfajta történelmi hitelessége is, és ezt ne is rejtse véka alá. Odáig mennek a dolgok, hogy az énekesek közül időnként két narrátor válik ki, kezükben mikrofonnal, néhol azonban az énekes szólamok sorolnak fel eseményeket, történéseket, hol a zenei szövetbe ágyazva, hol pedig valamiféle újkori recitativo formájában. A monokróm, tömbökből építkező színpadképhez igazodnak a Debreczeni Ildikó tervezte jelmezek is: valamennyi szereplő szinte fehér, amolyan halvány bézs, semleges öltözéket kapott, az egyetlen markáns kivételt Raoul Wallenberg alakja jelenti. Teljesen hétköznapi, utcai viseletében egyrészt magát az Átlagembert személyesíti meg, másrészt a tébolyodott, minden józanságát és emberségét vesztett világon kívül rekedt, külső szemlélőt, ki akarva-akaratlan idővel részese és tevőleges szereplője lesz a színpadon életre kelő, a maga törvényszerűségeiben homogenitást képező komplett őrületnek. Ezen kívül egyetlen szereplő jelenik meg civilként a darabban, a Kemény külügyminiszter feleségét alakító Astrid Kunert, de ő is csak percekre, Wallenberggel való személyes találkozójakor, mely egy formabontó duettben realizálódik. Ettől eltekintve a történelmi szereplőket megszemélyesítő énekesek minden alkalommal a színpadon szinte mindvégig jelenlévő kórusból válnak ki, hogy Sztálinná, Kutuzovvá, vagy éppen Adolf Eichmanná alakuljanak át egy kis időre.

A történelmi szál finoman szövődik eggyé a történet egészét végül létrehozó fiktív szerelmi vonallal. Miközben végighaladunk Wallenberg és a zsidóság egészének napi küzdelmein, egy veszélyeztetett szerelmespár életére fókuszálva kapunk egy kis közelit is a terror mindennapjaiból, mindezt egyetlen színpadképben ötvözve, de még két külön szálon futtatva. A két történeti fonal természetesen az opera végére egyesül.

A Michael Kunze szövegkönyvére íródott opera szerzője, Gerson Kingsley hosszú életművét legfőképp nem a komolyként említett zenei műfajokban kamatoztatta eleddig. A modern zene könnyedebb oldalának széles skáláján tevékenykedett, a jazz évtizedeinek jeles és sok mindent kipróbált alakja. Az darab zenei anyaga ezzel együtt nem jazzes, bár néhol egy-egy ritmusképlet utal szerzője "hovatartozására". Modern, de már elsőre is befogadható, emészthető muzsika ez olyanoknak is, akik a "kortárs zene" kifejezéstől eleve rosszul érzik magukat.

Furcsa talán egy opera esetében, de ez a zenei anyag bizonyos fokig diszkréten a partvonalon marad. Legalábbis nem tolakodik túlzottan minden és mindenki elé, és főleg a legkevésbé szándékozik önmagában véve egyfajta zenedráma hatásos eszközeivel élni. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy teljességgel érzelemmentes, steril, mely gerincet ad az operának, de mindvégig jellemző rá valamiféle objektivitás, jelzésszerűség. A zenei motívumok élesek, határozottak, a rézfúvók nem hatásos zengésükkel, hanem tűhegyes felvillanásokkal élnek, mindezt készséggel táncolják körbe a fafúvós kar élénk szólamai. Egyedül a vonóskarról mondható el, hogy a tárgyilagosság itt-ott teret enged valamiféle melegségnek, az érzelmesség apró csírájának. Terts Márton, a fellépő társulat állandó karmestere pontosan azt tette, amit kell: zenekarát szilárdan kézben tartva alávetette magát az előadás egészének.

A darab a színpadon egyaránt használ a modern eszköztárból, és alkalmaz évszázados hagyományokat. Az egyik narrátor operatőrként mutatja a címszereplő arcát a mű elején, és végén, mintegy keretet adva, a történelem híres-hírhedt szereplői A/4-es portré-állarcokként jelennek meg az énekeseken, ugyanakkor a szerelmespár ugyanazzal a mozdulattal öleli át egymást, mint a Verdi-operákban. Úgy gondolom, nincs ezzel semmi baj; a világ, úgy fest, nem csupán átalakul, sokkal inkább újabb és újabb elemekkel bővül.

A zene és a rendezés összességében látszólag egyazon úton jár. A tárgyilagos, szinte illusztratív muzsika mellett a színpadi történések ódzkodnak mindennemű naturalizmustól, bár a rendezés - bizonyos groteszk koreográfiai elemekkel élve - kellően megteremti a talajt vesztett emberiség önmagából való kifordulásának színpadi miliőjét. Ugyanakkor zsidók ezreinek halála, köztük gyermekeké, a színpadon a legfinomabb jelképességű utalások; ami szavakban megfogalmazhatatlan, az a színpadon is megjeleníthetetlen. A rendező Julia Haebler, a koreográfus Jacqueline Davenport, és a díszletet jegyző Monika Gora munkája ebből a szempontból elválaszthatatlan egymástól.
A zenei kíséret azonban épp hideg közönyösségében és partvonalon maradásában hordozza könyörtelenségét, mintha azt mondaná: íme, ami megtörtént, megtörtént.

A szereplők énekes teljesítménye problémamentesen szolgálja az opera előadását, igaz megjegyzendő, hogy korunk minden sorompót átszakító zenei folyamataiba ez a dalmű nem tartozik bele, magyarán alig kivitelezhető, hangszál-kínzó szólamok nem jellemzőek rá. Violaine Kiefer a szerelmes lány, Rahel szerepében nagyon szépen énekel, Beöthy-Kiss László leheletfinom tenorja és a nézőtérről szerénynek, alázatosnak tűnő zenei és emberi habitusa tökéletesen érvényesül a pár férfi tagja, Serge, egyfajta, vereségre ítélt hőstenori szerepében.

Ami Marcin Habelát, Wallenberg megszemélyesítőjét illeti, eleinte gyanakodva figyeltem, miként válik derékig érő copfjával, borostás fizimiskájával az emberi lelkiismeret élő megtestesülésévé. A darab második felére azonban meggyőzött hogy együtt van meg benne egyfajta mindenkiben ott élő bizonytalanság a tettrekészségben és cselekvésben összesűrűsödő emberi tartással. A karizmatikus lengyel énekes nem csak engem, a közönség egészét levette a lábáról, persze közrejátszik ebben csiszolt, szép baritonja, mely ingadozásoktól mentesen szolgálta végig a darab nehéz szólamát, érthető, tónusos szövegmondással párosulva.

A legkevésbé sem szeretnék tanulságokat önösen felhánytorgatni, de kikerülhetetlen tény, hogy a zenemű témája és színpadi megjelenítése a mai Magyarországon, sőt egész Közép-Európában sem vesztett aktualitásából és üzenetének érvényességéből. Az előadás legnagyobb erénye mégis a csapatmunka. Egyértelmű, hogy minden színpadi produkció egyik legfontosabb összetevője ez, mégis szeretném kiemelni az együtt munkálkodás a nézőtérről is látható, példaértékű megvalósulását az előadásba vetett hit nevében. A végére világossá vált, hogy minden énekes, a két díszpáholyba helyezett külön kórus, a rendezés, a díszlet és a jelmezek mindvégig az opera egységes színpadi megszületéséért lélegeznek. Talán nem bántó, mert nem annak szánom, ha gyermekeink iskolai színielőadásai jutnak eszembe ebből a szempontból - ez a fajta tiszta lelkesedés és alázat nyomta rá bélyegét a produkcióra.

(Fotók: Dusha Béla)