A Lukretia felmagasztalása (A Lukretia meggyalázása a szegedi operaversenyen)

2008. november 13.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

BRITTEN: Lukretia meggyalázása

Bartek Misiuda, Wiard Witholt, Alicija Wegorzewska-Whiskerd, Yang Li, Ryszard Minkiewicz, Adam Palka, Katarzyna Otczyk, Julia Iwaszkiewicz
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: José Maria Florencio

Benjamin Britten operáját még sosem mutatta be magyar színház. Ez a kijelentés ma éppúgy érvényes, mint egy hete. A Szegedi Nemzeti Színházban a gdanski Baltic Opera előadása ment – hála a Mezzo tévé operaversenyének. A produkció mégsem volt magyarországi ősbemutató. A 80-as évek legelején Mihály András a Zeneakadémián adta elő csapata, a Budapesti Kamaraegyüttes élén koncertszerűen, s mintegy évtizede, a mai Új Színház épületében is turnézott egy félprofi angol társulat a művel. Mivel mindkét korábbi előadás visszhang nélkül maradt, Britten remeke (mert az, nagyon is) csak most kezdi meg hazai pályafutását – remélhetően.

Merthogy a Telihay Péter rendezte előadásban minden benne volt, s ez nem igazán mindennapos. Telihay – mint interjúnkban is elmondta – két éve készült erre a produkcióra. Az ókori sztorit kivette eredeti környezetéből, kortalanná tette. Ezt a darab általános mondanivalójával magyarázta, és az előadás erről teljes mértékben meggyőzött. Britten 1945/46-ban komponálta operáját, amikor (cseppet sem mellékesen) éppen véget ért a második világháború. (A szöveg Shakespeare hasonló című elbeszélő költeménye alapján készült, s mint tudjuk, a drámaíró is mindig régi témákon keresztül szólt kortársaihoz.) Britten nem vett részt a harcokban, így érthető, hogy olyan történet tetszett meg neki, amelyik nem a háborúban játszódik, hanem háború alatt, a hátországban. Volt még egy fontos momentum a darab történetében: az ősbemutatón a címszerepet Kathleen Ferrier énekelte, akinek már elismert koncertszólistaként ez volt az első megjelenése színpadon.

A cselekmény különlegessége és a címszereplő személye együttesen alakíthatta ki tehát e szokatlan operát. Tulajdonképpen nem is opera a szó klasszikus értelmében. Nincs kórus sem, helyesebben van egyszemélyes férfikórus és egyszemélyes nőikórus, amolyan narrátorok. Nem egyszerű elbeszélők, hiszen nem állnak kívül a cselekményen, hanem meglepően szorosan benne vannak – együtt a nézővel. Igen, a nézővel, ugyanis a mi szemszögünkből figyelik és kommentálják az eseményeket. A nézőtérről is érkeznek a színre, s a végén ott is távoznak. Jelenlétük annyira fontos, hogy a címszerep után a legkényesebb/legfontosabb szólamokat ők éneklik.

Térjünk még vissza a címszereplőre! Bár Telihay úgy érzi, Lukretia nem egyértelműen földöntúli tisztaságú lény, ezt az előadásával nem cáfolta, maximum összetettebb képet alakított ki róla. Igen, Lukretia megkívánja a férfit, aki álmában megérinti, s akit – nem lényegtelen – a férjének hisz. Felébredve pedig csak erőszakkal tudja magáévá tenni őt Tarquinius. Reggel pedig belehal szégyenébe. Lukretia Britten igen tekintélyes oeuvre-jében (15 színpadi alkotás) is páratlan személyiség, egyedi jelenség. Mégpedig a tisztasága okán. (Bár most ez mellékes, de azt vélelmezem, hogy ennek kizárólag Ferrier jelenléte lehetett az oka.)

Telihay színpadképe egyszerű, de elég sokoldalúan értelmezhető, s a rendező maximálisan élt is a szimbólumok széleskörű alkalmazásával. Az első jelenetet elmesélem: Tarquinius iszogat társaival, Collatinussal (Lukretia férje) és Juniussal. A három férfi teljesen elázott már, nyilván részben az alkohol miatt, de közben szépen zuhog rájuk a víz is. A részegség, a nemrégiben fölszarvazott Junius, meg a nőhiány viszi rá Tarquiniust, hogy hazavágtatva próbát tegyen Lukretiánál.
A római szín, Lukretia otthona esetében egyetlen hatalmas, a teljes színpadnyílást átérő kanapé jelenti a díszletet (tervező: Menczel Róbert). A kanapé előre-hátra mozog csak, rajta végzik munkájukat az asszonyok (mint a párkák, fonogatnak, s már előkerül a később nagy fontosságú vörös fonal), s itt vonul nyugovóra Lukretia (háttal ül a nézőknek, ruhája kigombolva), s itt történik a gyalázat is. Beszédesek a jelmezek is (tervező: Zeke Edit), a katonák ellenszenves, de jellegtelen egyenruhában, a három asszony kellemes pasztellben. A záróképben Lukretia vörös ruhát ölt, megszaggatja azt, majd öngyilkos lesz. A terjedelmes záróhimnusz alatt az égből vörös hó esik, a világ szaggatja ruháját.

A Mezzo operaverseny keretében a zenei szempontból megfelelő versenyzők közül a darab rendezője választhatta ki csapatát. Bár a címszerepben a horvát Janja Vuletic nyert, s a 12-i előadást ő énekelte (a jelenlévők szerint elég betegen), a másnapi előadást már nem vállalta, így a gdanski második szereposztás Lukretiája segített ki bennünket. Alicija Wegorzewska-Whiskerd nagyszerű alakítást nyújtott. Az összetett szólam minden porcikáját kidolgozva, gyönyörű hangon, muzikálisan, elhitető erővel megjelenítve a tiszta figurát.

Tarquinius romlott szerepére a szintén lengyel Bartek Misiudát már Telihay választotta, maximálisan megértem. Már megjelenésre is hozta a züllött kéjenc alakját, bár hangban néha kevésnek tűnt. A fiatal holland Wiard Witholtban könnyen lehet, hogy a jövő nagy basszbaritonját láthatjuk. Üzembiztos és hatalmas hang, amellyel remekül bánik. És még rettentő ifjú!

Bár nem volt versenyszerep, de az este magasan kiemelkedő produkcióját Ryszard Minkiewicz nyújtotta a „férfikórus” szólamában. Minkiewicz Lengyelországban (meg sokfelé a világban) afféle kortárs-specialista tenor. (Számos Stravinsky-, Tavener-, Britten-, Penderecki- és Szymanowski-mű lemezfelvételének közreműködője.) Szinte korlátlan magasság, elképesztő stílusbiztonság, fantasztikus muzikalitás. Irigykedtem a lengyelekre. A „nőikórus” szólamát az idehaza is jól ismert kínai Yang Li énekelte kedvesen, üdén és kifejezően.

A produkció dirigense, a brazil José Maria Florencio, biztos kézzel irányított/segített. Az előadás végén egyesével gratulált a Szegedi Szimfonikus Zenekar tizenkét tagjának, akik magas szintű kamarajátékkal tették tökéletessé az estét.

Az előadást megtekintő bő félháznyi közönség (erről azért jó lenne külön szót ejteni, de nem rontanék ünnepet) nagy ovációban részesítette a közreműködőket és a produkciót. Ha én magyar színigazgató lennék, sürgősen adoptálnám Telihay Péter előadását.

(Fotók: Dusha-Kiss Barbara)