Csináld magad! (A Bosch Zenekar Miskolcon)

2008. október 26.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

Bosch Szimfonikus Zenekar
Rebekka Hartmann (hegedű)
Vez.: Ulrich Walddörfer

KODÁLY: Marosszéki táncok
MOZART: A-dúr hegedűverseny, KV 219
DVOŘÁK: IX. (e-moll) szimfónia („Az új világból”)

Nem kell gyakorló társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy beláthassuk a közvetlen feladatokon túli programok közösségépítő fontosságát. Az ácsok kontra bádogosok meccs, vagy az üzem dalárdájának fellépése nem egyszerű kikapcsolódás, nem puszta pihenés, hanem arcot ad az alaktalan tömegnek. Onnan kezdve az nem egy gyár, hanem egy célért együttműködő emberek csoportja. Nagyon nagy különbség!

Nem véletlen, hogy sok helyen a vezetés tudatosan szervez programokat dolgozóinak, de az sem véletlen, hogy ezek sokkal inkább sportesemények, mint valamely művészeti, esetleg zenei produkciók.

Alighanem azért, mert a sport – testmozgásként – bármilyen színvonalon is értelmes tevékenység.
Ha szerkesztőségünk néhány tagja a lerakott sapkák, táskák, kabátok által kijelölt kapukra játszik „taoista focit”, sem ők, sem a közönség nem igényli, hogy BL szinten futballozzon a csapat, vesztes meccs után is ugyanúgy el lehet menni a szurkolókkal együtt inni egy sört.

De lehet-e ugyanígy lelkesedni egy amatőr zenei produkcióért? Nem vagyunk-e túlságosan elkényeztetve a könnyen hozzáférhető színvonaltól? Még egy hangversenyre sem kell elmenni, elég bedugni a villásdugó végét, elég megnyomni egy gombot, és hallhatjuk például Szergej Nakarjakovot – márpedig ő nem fúj gikszert –, vagy élvezhetjük a King's College Kórusát – márpedig ők nem énekelnek hamisan.

Egy multi cég emiatt igen sokszor bérel profikat azért, hogy más közegben is erősítse a nevét. Reklámszerződéseket köt olimpikonokkal, kulturális rendezvényeket szponzorál, sőt, egyre gyakoribb, hogy egy-egy promóciós rendezvényre a termet kompletten – profi produkcióval együtt – bérlik.

De a veszteség nagyon nagy. A dalárda, vagy a „brass” hátországot jelent, alapot a zeneértéshez, alapot a nyitottsághoz, a műveltséghez, ráadásul nem kell feltétlenül hallgatni – ha csinálni is lehet!
Be lehet lépni, és belülről mindig, minden szebb. Minden jóindulat, minden rokonszenv azoké, akik felkarolják ezeket a közösségeket, adják a próbatermet, a vállalati buszt, az utaztatást, esetleg munkaidő-kedvezményt, cserébe a közösségi élményért, a lelkesedésért, és persze a reklámért cserébe.

És hogy a Bosch mindezt nem egy jazz-trióval, vagy egy kamarakórussal teszi, hanem a dolgozóiból alakult teljes szimfonikus zenekarral, arra igen enyhe kifejezés, hogy felkeltette az érdeklődésünket.
Mondjuk inkább, hogy elképesztett.

Az eseményre Miskolcon, az ottani Nemzeti Színházban került sor, a cég ügyfelei, képviselői, partnerei körében. Azt, hogy pontosan mi volt az alkalom, nem tudtuk meg, de ez csak annyit jelent, hogy a koncert előtt elhangzott rövid köszöntő udvariasan szűkszavú és rokonszenvesen lényegre törő volt. Két dolgot viszont, ha nem is tudtunk, de gyanítottunk. A speciális közönség biztosan tapsolni fog a szimfónia tételei között, és a ráadásban Brahms Magyar táncokat fogunk hallani, legfeljebb arra köthettünk fogadásokat, hogy az az ötödik, vagy a hatodik lesz.

Nem, egyáltalán nem fanyalgásból mondom. Kifejezetten szívet melengetőnek találtam, hogy a zenekar és az előadás erényei és hibái előre sejthetők voltak. A muzsikusok (illetve villamosmérnökök és bérszámfejtők) hangszeres felkészültsége elég heterogén. Hangszereik szintén a legkülönfélébb állapotúak és minőségűek. A vonósok különösen sokfélék, a rézfúvós szólók is eléggé bizonytalanok. Feleségem szóvá teszi, hogy a fafúvók viszont egészen rendben vannak, különösen az angolkürt volt szép. (Talán éppen azért, mert a műkedvelő angolkürtös eléggé ritka, lehet, hogy arra az egy szólamra kisegítőt hívtak?)

Rebekka Hartmann

Ulrich Walddörfer

A lelkesedés nagyon sok mindenen átsegít. Jó, hogy ezeket a műveket van lehetőségünk jobb, akár sokkal jobb előadásban is hallani, most mégis zenei eseményként tudom értékelni az előadást. Az ügynek az is hasznára van, hogy Rebekka Hartmann kifejezetten tehetséges hegedűs. Fordítva szokott lenni, de most inkább a ráadásnak játszott Kreutzer-etűd győz meg a szólista zenei kvalitásairól, és nem a fő műsorszám. A Mozart-műben érezhetően sokat kivett belőle, hogy folyamatosan „segített” a zenekarnak, figyelt és alkalmazkodott.

A másik profi közreműködő, a karmester talán még nagyobb hatással van ránk. Ulrich Walddörfer jól képzett mesternek tűnik, aki birtokában van egy rendkívül fontos – sajnos egyáltalán nem olyan magától értetődő – képességnek: tudja, hogy miért van ott! Figyel, beint, bátorít, vezet és irányít. Nem önmaga előnyösebb képén dolgozik, viszont minden másodpercben látom rajta, teljes mértékben tudja, mit és hogyan tegyen, hogy a rendelkezésére álló műből és apparátusból kihozhassa az ott és akkor lehetséges legjobbat. A Dvořák után azon morfondírozom, hogy vajon miért nem sokkal ismertebb számunkra egy ilyen formátumú karmester (sok-sok gyengébbel találkoztunk már.) Lehet, hogy egy Mahler-szimfónia monumentalitásával, egy opera felépítésével, összefogásával már nem boldogulna ilyen jól? (Feleségem erre az egész eszmefutásra annyit mondott: Welzer-Möstnél azt is jobban csinálná...)

Nos, a közönség valóban minden tételszünetben tapsolt, de ezt csak azért teszem szóvá, hogy nyomatékosan leszögezhessem: nem hiszem, hogy az ilyesmiért a „műveletlen” vendégeket, az alkalmi koncertlátogatókat kellene felelősségre vonni, vagy akárcsak lenézni. Az sokkal inkább érdekelne, hogy a nyolc év általános, majd legalább kettő év gimnáziumi órákon ki, mit és milyen hatásfokkal tanít...

De a közönség nagy örömére bejött a Brahms is, és hogy mindenkinek igaza legyen, először a hatodik, aztán az ötödik is.

Érdekes, de ez volt az a momentum, amikor elég sokat megértettünk a történésekből. Azt hiszem, joggal lázadozik a rendszeresen koncertre látogató zenebarát, ha egy vendég zenekar fantáziája „csupán” a Magyar táncokig terjed, de ez most nem az a zenekar és nem az a közönség. Ezt nem lekicsinylőleg, sőt, őszinte nagyrabecsüléssel mondom, hiszen ők azok, akik az alapok alapjait rakják – és itt van rengeteg pótolnivalónk. Az átkosban elő-előfordult egy ÁFÉSZ-kórus, vagy hasonló támogatottságú pávakör, de akkoriban egy szocialista vállalatnak nem volt olyan tulajdonosa, aki fontosnak tartotta volna, hogy mennyire elkötelezett egy alkalmazott, és akit érdekelt volna az „image”. Magántulajdonban lévő vállalkozások, gyárak, cégek már szép számmal vannak nálunk is, de úgy tűnik, a németektől még mindig sokat tanulhatunk.