Fellegvár (A Tosca Szegeden)

2008. október 18.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház
PUCCINI: Tosca

Második napja ezen az előadáson agyalok.
Hogy változnak az idők. És ahogy az ember öregszik, hogy változik a véleménye.
Szeged elővette Angyal Mária 27 (!) éve bemutatott rendezését.
Angyal – egyébként most lett a szegedi teátrum örökös tagja – nem tartozott a nagy újítók közé, de mindig becsületes iparos volt, sosem dolgozott a zene ellen. A világ vezető színházaiban egyre több olyan produkciót látva, melyekre a baromság jelző eufemisztikus, mind inkább becsülöm munkáit.

Aztán beugranak a Tosca-előadások emlékei. Karikó Szegeden. B. Nagy Vittoriája a Szabadtérin. Pappano brüsszeli előadása, Cura bécsi debütálása (Guleghina legalább jó volt), az idei nyári veronai est, vagy épp egy söröshordó-tenorista Prágában.
Süketülök, vagy mégis igazam van? Ma nincsenek olyan volumenű hangok, mint két-három évtizede – a Karikóé, Juhász Józsefé, sose felejtem el azt a próbát, amikor Gyimesi Kálmán odajött hozzám a Te Deum után, és megkérdezte: „átjött?”.
Átjött. Akárcsak pár évvel később Németh Józsefé.

És most Kelemen Zoltáné is, ő talán alkatánál fogva nem tudott olyan barbár, állati, bestiális Scarpia lenni, mint fentebb emlegetett fachkollégái, de ezen az estén a legjobb volt, amit évek óta, a Forza Carlosa kapcsán tapasztaltam nála, a szegedi társulat egyik legnagyobb erőssége.

Boross Csilla.
Sose hallottam korábban. Apróka nő, gyönyörű a színpadon (és, mint az előadás után közös törzshelyünkön, a 90 C-ben meggyőződhettem, életben is). És a hang is gyönyörű, mediterrán színű, „visz”, muzikalitása makulátlan.

És egy bizonyos Adam Diegel mint Cavaradossi. Szűk egy éve épp a Momuson mertem leírni, ha jól emlékszem, hogy Aleksandrs Antonenkóért a világ vezető operaházai fognak versenyezni. Igazam lett. Most ugyanezt le merem írni Diegelről.

Ahogy leírtam a nyári veronai Tosca kapcsán, hogy ott a comprimariókra nincs már igény, de sajnos, ugyanez jellemző egy bécsi vagy prágai előadásra is. Nos itt Gábor Géza – amúgy Fiesco, Fülöp király, Kékszakállú és egyebek – énekelte Angelottit. Egyszerűen zseniális volt Altorjay Tamás Sekrestyése, Kónya Krisztina (Pásztor) is hamarosan főszerepeket kap majd, és, hogy teljes legyen a névsor, meg kell említeni Piskolti Lászlót (Spoletta), Koczor Kristófot (Sciarrone), Gyuris Imrét (Börtönőr), és a karigazgató Kovács Kornéliát.

Azazhogy messze nem teljes a névsor.

A társaságomban lévő Nikol először látta a Toscát – tizenkilenc évesen ez megbocsátható.
Bájos pofikáját megszállottan szögezte a színpad felé, leginkább a karmestert nézte, és megértem, miért.
Pál Tamás nem dirigált.
Bűvölt. Varázsolt. Transzba ejtett.
Egy másik dimenzióba, másik világba helyezett.
Én így a Szegedi Szimfonikus Zenekart operaelőadáson talán még sose hallottam.
Egyetlen példa, a II. felvonás kínzási jelenete. Pál nem „dobott be” rögtön mindent, a szcéna fokozatosan lett egyre ijesztőbb, félelmetes, élőben csak Pappanóval tapasztaltam így, lemezen Panizza legendás Metes előadása hozza ezt a hangulatot.

Pál Tamás láthatóan-hallhatóan-tapasztalhatóan sokadvirágzását éli. A legtöbb, az ő korosztálya körüli magyar dirigens már nincs köztünk fizikai értelemben, vagy immáron nem aktív – Bolberitz Tamás, Németh Gyula, Oberfrank Géza, Petró János, Szabó László, hogy a jóval később született Jármai Gyuláról ne is beszéljünk.

Pál viszont, Szeged nagy szerencséjére, energikusabb és aktívabb, mint valaha. Hamarosan itt a Mezzo operaverseny döntője, tervbe van véve a Reimsi utazás előadása, az én titkos vágyam, hogy egyszer hallhatom vele és a Salieri Zenekarral a 67-es Haydn-szimfóniát. És azt el sem merem árulni, kit szeretne a Don Giovanni címszerepére megnyerni – ha sikerül, az évtized „durranása” lesz.

Az idősebb generáció még mindig Vaszy Viktor nevéhez asszociálja a szegedi operajátszást.
Pedig az már évtizedek óta Pál Tamáshoz fűződik.