Beethovenből másodszor is jeles (Ránki és a Telekom második Beethoven-koncertje)

2008. november 17.
Zeneakadémia

Telekom Szimfonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Vez.: Keller András

BEETHOVEN:
c-moll zongoraverseny, Op.37
IV. (B-dúr) szimfónia, Op.60

A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Beethoven-sorozatának második koncertjére került sor hétfőn este a Zeneakadémián. Útban a helyszínre azon tűnődtem, vajon képes lesz-e az együttes tartani azt a színvonalat, mellyel a sorozat első részében már elkényeztette közönségét. Aggodalmam szerencsére alaptalannak bizonyult, zenekar és dirigense ismét megérdemli a jelest.

Mostanra már egyértelműen kiderült, nem pusztán szerencsés véletlenek sora, de jól átgondolt, tudatos koncepció eredménye a Telekom Zenekar tagadhatatlan fejlődése. Azt hiszem, nincs az a megátalkodott zenekari zenész, akit ne lelkesítene, ha karmestere tudja, mit akar kezdeni a darabbal, ha értelmet szeretne adni a hangoknak, ha hangulatokat, érzéseket kíván közvetíteni a zeneműken keresztül. Számomra úgy tűnik, Keller András – nagyon okosan – azt az utat választotta, hogy szakmai szempontból tette érdekeltté muzsikusait. Nyílván mindenki szívesebben gyakorol, ha inspirálva érzi magát, ha munkájának a zenekari munkában kézzelfogható eredményét tapasztalja. És lehet, hogy egy együttes szakmai színvonalának emelése tényleg ilyen egyszerű.

Beethoven zongoraversenyét illetően nagyon hasonló élményeim voltak, mint a sorozat első koncertjén. Ránki Dezső az a zongorista, akiben még soha nem csalódtam. Amellett, hogy játéka üzembiztos, mindig képes előadásába becsempészni valami újat, valami meglepőt, amitől a zeneművek eddig ismeretlen oldalát fedezzük fel. Az előző alkalommal ellentétben ezen az estén kaptunk ráadást tőle, méghozzá Beethoven Op.28-as D-dúr szonátájának Scherzo tételét, amely kiválóan illeszkedett a versenymű Rondójának hangulatához.

A Negyedik szimfónia hallgatása közben óhatatlanul is eszembe jutott ennek a műnek egy nemrégiben szintén a Zeneakadémián hallott előadása. Akkor hiányoltam az ötletességet, a muzikalitást, a lelkesedést. Nos, mindezt most maradéktalanul élvezhettem. Külön köszönet a zenekar fafúvós művészeinek, elismerést érdemlő szólókat hallhattunk előadásukban. Ismételten meggyőződhettem a hegedűszólam fejlődéséről is, a zenekarban leginkább csak ritmikai téren voltak tetten érhetők apró hibák. A versenyműben nem mindig érkeztek pontosan egy-egy zárlatra, néha előfordult némi billegés a zenekar két oldala között, de a zenei élmény – hasonlóan a sorozat első részéhez – kifejezetten felvillanyozó volt. Azt hiszem, nincs is már mit boncolgatni ezen.
Zenekar és karmesterük egymásra találásának fő nyertesei mi, a zeneszerető közönség vagyunk. És megjegyezném, a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Beethoven-sorozatából hátravan még két hangverseny.