Az Idő és az időtlenség… - Az új Lohengrin az Operaházban I.

2025. november 14 – főpróba

Magyar Állami Operaház

WAGNER: Lohengrin
Heinrich der Vogler - Palerdi András
Lohengrin - Brickner Szabolcs
Elsa von Brabant - Kolonits Klára
Friedrich von Telramund - Szemerédy Károly
Ortrud - Rálik Szilvia
A király hirdetője - Pataki Bence
Brabanti nemesek - Pál Botond, Beeri Benjámin, Zhaochi Xu, Alex Vereshchak

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Rajna Martin

A Magyar Állami Operaház történetében különleges szerepe van a Lohengrinnek. Az épületet avató nyitóelőadáson az I. felvonás ment, s három nappal később a legelső komplett opera is Richard Wagner monumentális dalműve volt. A darab sokáig nem is vesztett a népszerűségéből, 2011-ig félezret meghaladó előadásban került a publikum elé a hattyúlovag legendás története, amit egyébként a weimari ősbemutatón maga Liszt Ferenc vezényelt.

Az a 2011-es előadás a MÜPÁ-ban a Wagner Napokkal szőtt együttműködés keretében került előadásra, Fischer Ádám utolsó Opera főzeneigazgatói ténykedéseként. A nyilvánosság ezért nem is igazán operaházi produkcióként emlékezik rá. Ha a Lohengrin szóba kerül, sokkal inkább a megelőző premier, Katharina Wagner felkavaró-megbotránkoztató színpadi víziója jut az operabarátok eszébe, e nyolc estés sorozat utolsó előadása is kerek húsz éve volt. A komponista mérsékelten hagyománytisztelő dédunokája merészen, máig nem gyógyuló sebet ejtve gyalogolt bele az Amfortasként elbukó érzékeny hazai wagneriánus publikum lelkébe.

Almási-Tóth Andrástól sem áll távol az efféle „német rendezőszínházi” öncélú lélekgyötrés, amint azt pl. Parsifal-, vagy Borisz Godunov-olvasata nyomán láthattuk az utóbbi években, ezúttal mégis igyekezett visszafogni magát. Szép díszleteket (Sebastian Hannak tervei nyomán) és mutatós jelmezeket (Lisztopád Krisztina jóvoltából) láthat a Nagyérdemű, de a rendező érezhetően alig-alig talált kulcsot a műhöz. Azok az értelmezési segítségek, amiket a közönség kapott, óvodai szinten egybitesek, bántóan leegyszerűsítve mutatják ezt az igazán összetett zenedrámát.

Sorolom a példákat is: az első felvonásban a párbajt tulajdonképpen nem Telramund és Lohengrin vívja, hanem a nevükben (?) egy arany és fekete hattyú. Maga a kivitelezés meglehetősen primitív, két félmeztelen alak püföli egymást. (Szerepük a későbbiekben is lesz.) Ehhez előtte nehézkesen a színpadra taszigálnak egy monstrum szorítót, aminek így kevés értelme van, a díszlettel való nyüglődés csak elvonja a figyelmet. Vagy: a második felvonásban két hálószobát látunk szorosan egymás mellett, Telramund és Ortrud szobáját, illetve Elsáét. Az első fekete, a második arany alapon, nehogy véletlenül összekeverhessük, ki a jó, s ki a rossz. Ortrud a szobájából ipari kamerán keresztül tartja szemmel a környező világot (de legalább Fjodor tengerimalacait nem kellett bámulnunk). Vagy: az esküvő után a két „hattyú” közös erővel tépkedik ki a földbe leszúrt virágokat, így jelezve a „mézespillanatok” elmúltát. Igen, értem, hogy ezek értelmezési mankók lettek volna, de közben a szereplők és az istenadta nép lefúrt lábbal ácsorognak hosszú-hosszú negyedórákon át, tevékenységet szinte kizárólag a két, láthatóan nem mozgásművész hattyú végez. Ez alól egyedüli kivétel a Telramund-házaspár, akik aktív és változatos házasélet közepette vitatják meg Elsa elveszejtésének ördögi tervét. (De legalább értettük a 16+-os karikát.)

Almási-Tóth játékvezetése nem segíti a darab rejtett dimenzióit feltárni, pedig vannak ilyenek. Így kevéssé lett világos, kit mi motivál ebben az összetett történetben. Valahogy elvergődünk közösen a fináléig. „Az Idő és időtlenség összefügg” – mondja korunk jeles komponistája, Arvo Pärt, ami nagyon jól értelmezhető lenne akár a Lohengrinre is, de a publikum ezúttal csak az idő lassú múlását érzékeli. A helyzetet – mint oly sokszor – a zene menti.

A zene pedig Rajna Martin kezén keresztül átvette az irányítást. Az Operaház Zenekara ezernyi hangszínt felmutatva, a szélsőségek kottahű megszólaltatásával teljesértékű kíséretet biztosított. A színpadot – történhetett bármi is ott – homogén hangzás ölelte körbe, a szólisták egyikén sem lehetett érezni a hírhedt wagneri hangorkán hátrányait, ez pedig kizárólag a dirigens érdeme.

A szólistákkal kapcsolatban az Operaház megint kísérletezik velünk, s azt már tudjuk ilyenkor, ezek a kísérletek meghatározhatják a jövőt. Még sosem fordult elő, hogy kettős szereposztás esetén egy komplett magyar és egy komplett nemzetközi szereposztást álljon ki, most ez történt. (Kíváncsian várom a magyarázatot, miért szükséges a Hirdető szólamára külföldről hívni énekest.) A pénteki főpróbán a magyar csapat szerepelt.

A címszerepben néhány apróbb próbálkozás után Brickner Szabolcs most debütált igazi Wagner-hősként. A korábban lírai szerepkörben éneklő Brickner látható lelkesedéssel vett részt a produkcióban. A wagneri deklamációra való törekvése egészen a harmadik felvonásbeli monológig („Höchstes Vertrau’n hast du mir schon zu danken”) kitart, de onnantól elkezd foszlani. Olaszos csúszkálások segítségével Brickner eljut a fináléig, a búcsúban valami igazi pátoszt is megteremt, ami messze több, mint amit vártunk. Olyan énekesről van szó, aki folyamatosan csiszolja szerepeit, így mindenképpen eredményesnek mondható a beállása. Személyes véleményem ugyanakkor az, hogy a szólam tömörsége az énekes nyilvánvaló szándékai ellenére egyelőre nem enged egy klasszikus hangütést megvalósítani, s nem biztos, hogy szükséges lenne Florian Vogt-i megoldásokra törekedni. (Brickner egykori tanára, Nicolai Gedda egy sorozat erejéig fellépett a szerepben, de úgy érezte, a hangja elveszíti rugalmasságát és azt követően elzárkózott a szereptől, bayreuth-i felkérést is visszautasítva.)

Hasonlóan újonc Wagner színpadi világában Elsa alakítója, Kolonits Klára. A nagyszerű bel canto énekesnő viszont tökéletesen megtalálta azt az ideális hangadást, mely maximálisan megfelel a szólamnak és erővel is könnyedén győzi. Pompásan keveri ki azt az ezüstös hangszínt, amit a komponista a hangszerelés segítségével is megteremt, így, már ettől egészen idiomatikus alakítást nyújt. Ráadásul Kolonits nem áldozatnak láttatja a lányt, nem olyannak, aki tétován, semmit nem értve áll az események forgatagában. Elsája küzd, nemcsak a belső rémképeivel, hanem a szerelemért. Sok Elsa jelentéktelenebb a zeneszerző által megteremtett figuránál, ezúttal teljes és összetett alakítással találkozhattunk. Kíváncsian várom a német vonal következő lépcsőjét ezen az izgalmasan alakuló művészpályán.

Vaskos meglepetést okozott Telramund szerepében Szemerédy Károly. Korábbi alakításai nyomán kevéssé tudtam ebben marcona hangadást igénylő szerepben elképzelni. Szemerédy a hangképzést illetően új utakon járhat, mert nemcsak a karakterizálás sikerült izgalmasan, de a figura grandiózusabb megfogalmazása is ritka hatásosra sikeredett.

Ortrud szerepében Rálik Szilvia magabiztosan hozta a papírformát. Minden ponton uralja a rettentő szólamot. Sajnos alakítása – a rendezői olvasat okán – meglehetősen egysíkú, de erről nem az énekesnő tehet.

Sápadt és színtelen volt Palerdi András Madarász Henrik szerepében, az alak jellegtelenségét emelve ki. Hasonlóan adós maradt a szólam tömörségével a király hirdetőjének szerepében Pataki Bence.

Az Operaház Énekkara stabilan hozta a komponista által felrakott grandiózus zenei tömböket. Kíváncsian várjuk a külföldi csapat bemutatkozását.

©:MÁO Berecz Valter