Egy kiemelkedő életpálya csúcsa – Maria Stuarda bemutató az Operaházban

2025. május 10.
Magyar Állami Operaház

DONIZETTI: Stuart Mária

Stuart Mária - Kolonits Klára
Erzsébet - Balga Gabriella
Anna Kennedy - Heiter Melinda
Robert Dudley - Juraj Hollý
William Cecil - Balázs Norbert (operastúdió)
George Talbot - Kovács István

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin

Ritka szövevényesen alakult a brit történelem. Uralkodók jöttek-mentek, csatáztak, pártot alapítottak, sereget gyűjtöttek, fogságba ejtettek és estek, összeesküdtek és kibékültek, örökbe fogadtak és kitagadtak, alkukat kötöttek és megszegtek, kivégeztek és kivégeztettek. Jellegzetessége a brit történelemnek, hogy más európai nemzetek históriáihoz képest rendkívül magas volt a női uralkodók aránya. Lehet, hogy pont emiatt, a nagyszámú, történelmük ihlette alkotásokban feltűnően nagy szerepet kap az érzékiség, s a szerelem. Ezentúl az angol történelem szövevényes küzdelmei tálcán kínálják a mai napig érvényes és aktuális analógiákat a hatalom gyakorlásáról nemcsak a hozzánk hasonló érdeklődő magánszemélyeknek, hanem a különböző alkotóknak: íróknak, költőknek, festőknek, zeneszerzőknek (s utóbb a filmrendezőknek is).

Különösen sokat merített a brit történelem viszontagságos évszázadaiból a lombardiai születésű Gaetano Donizetti, aki mintegy bő évtizednyi időre – Bellini korai halála és Rossini gyors visszavonulása folytán – az itáliai zene első számú zenés színpadi alkotója volt. Tette mindezt annak ellenére, hogy – tudomásom szerint – sosem járt angol földön. Talán, mert Ő is ráeszmélt, hogy ezek a cikornyás történetek olyan örök érvényű igazságokat, illetve igazságtalanságokat tartalmaznak, amik operaszínpadra kívánkoznak.

A hosszasan raboskodó skót exkirálynő, Stuart Mária szomorú históriája Friedrich Schiller drámája nyomán természetesen Őt is megihlette. Különösen a történetnek azon része, hogy a darabban két királynő, a regnáló angol és a korábban lemondatott skót áll egymással szemben, s a nyíltan vállalt politikai összeütközésen túl ott van az a momentum, hogy mindketten ugyanabba a férfiba szerelmesek. Nem egyenrangú felek, mert Mária fogolyként, míg Erzsébet hatalma teljében jelenik meg. Igen ám, de – és itt jön a hatalmas csavar – morálisan megfordul a helyzet, mert a kiszolgáltatott helyzetben lévő Stuart Mária sokkal tisztábban áll ellenfelével szemben, akinek nem marad más választása, mint hatalmi erőszakkal keresztülverni akaratát. Ez így együtt egy különleges operai kevercs, ami – az adott korban legalábbis – rendkívüli megoldásokra adott a bergamói komponistának lehetőséget. Nem véletlen, hogy ebben az operában nincs bariton- és basszusária, a férfiak szerepe és jelenléte másod-harmadrangúvá egyszerűsödött. A cselekmény a két nő, a két szoprán között dől el, mindenki más csak asszisztál ebben a rendkívüli opera seriában.

Ez egyébként már az 1835-as bemutató egyik próbáján visszaütött, mert a dalmű rivális szopránjai között a darab központi része, az ún. Összecsapás-jelenet végül tényleg tettlegességig fajult, onnantól kezdve az impresszáriók óvatosan kezdtek bánni a szereposztással. A korabeli pletykák szerint Erkel pont ettől tartva nem vette a Nemzeti Színház műsorára, így Magyarországon a 2022-es szegedi koncertszerű bemutatóig (erről itt írtunk: https://momus.hu/hangversenyek/operabemutatok/a-boldogsag-szintjei-donizettibemutato-szegeden) csak felvételen lehetett a műhöz hozzájutni.

Az Operaház a 190 éves dalmű hazai színpadi bemutatóját az Angol Évadjára időzítette. A szegedi előadásokkal mindössze egy átfedés van: a címszerepben Kolonits Klára. Kolonits hosszabb, kényszerű pihenő után a premieren lépett először közönség elé, hatalmas személyes sikert aratva. A darab minden pillanatában uralja a színpadot, igazi királynőként vesz részt a cselekményben, még akkor is, amikor térden csúszva kéri ellenfele bocsánatát.

Hangilag fölényesen övé a szólam, de nem a vokális bravúrokra helyezi a hangsúlyt, hanem a lélek mind mélyebb ábrázolására. Híveivel (Anna, Robert és Talbot) való kapcsolata példásan kidolgozott, s mind más és más. Annával bizalmas, szinte pajtási. Robert, ugye, maga a szerelem, a jelenlétében látványosan felolvad akkor is, ha nem érintheti meg. Talbot mellett pedig visszatér a gyermekkorba, mintha az apja lenne. Erzsébettel való összecsapása rendkívül összetett, előbb megalázkodik a szabadulás reményében, de amikor a sértésekkel szembesül, egy pillanat alatt felülkerekedik. Ki nem mondottan is érezzük, hogy Mária győzni fog, mégha nem is ebben az életében, ott lesz majd fia, Jakab, aki átveszi Erzsébettől az angol trónt. (Ha belegondolunk, Kolonits pályáján ez a szituáció hasonlóan már megjelent korábban is, Szilágyi Erzsébet alakjánál.) Elbukását emelt fővel, mély humánummal, szinte derűsen fogadja. Kolonits alakítása egyben hordozza az elmúlt évtizedekben általa megszemélyesített bel canto hősnők kivonatát. Stuart Mária összetett szerepe egyfajta rezümé, ott van benne megannyi Bellini és Donizetti hősnő. Egy kiemelkedő pálya csúcspontja.

Erzsébet szerepét – némi meglepetésre – Balga Gabriella kapta. A nagyszerű mezzo-koloratúra már jó ideje kísérletezik a szoprán fach-hal. A szólam biztosan megvan, minden hangot igényesen szólaltat meg, ami ennél a hatalmas ambitusú zenei anyag esetében már önmagában dicséretre méltó. Meglepő módon a figura megjelenítése okozza a nagyobb problémát. Balga alakításán nem érződik a királynő, amikor Roberttel veszekszik, azt inkább kocsmai hangulattal teszi. Hasonlóan vesz részt Máriával történő összecsapásában. Lehet, hogy ez rendezői koncepció volt, de számomra mindenképpen rontott a jelenet hatásán, amikor nem érezzük az azonos súlycsoportok szikrázó összeütközését.

A férfit, akibe mindketten szerelmesek, Robert Dudley-t a fiatal cseh Juraj Hollý alakította, meggyőzően. Megjelenése már fél győzelem, hatásosan tud igazi szívtiprót alakítani, ami operai berkekben nem is olyan mindennapos dolog. Tisztában van a bel canto hangképzéssel, a szólam kívánalmainak megfelel. Az első felvonás elején még éreztünk néha egy-egy zörgő mellékhangot, de az előadás közepétől ez megszűnt. Eddigi lírai szerepkörét folytatva ígéretes pálya előtt áll, csak nem szabad drámai szerepkör irányába elmozdulni még jó ideig.

Soha ilyen meggyőző nem volt számomra Heiter Melinda, mint most Anna szerepében, és az okát is tudom: mert a saját lírai szoprán hangfajában léphetett föl. Kovács István szép hangon, gömbölyű énekléssel teljesítette a feladatot. Az egyetlen klasszikusan negatív alakot, Erzsébet rossz szellemét, Lord Cecil szerepét az Operaház Balázs Norbert operastúdiósra bízta. A fiatal, jó kiállású bariton számára a szólam hangban is és figurában is túl nagynak bizonyult, egyelőre.

Az Operaház Ének- és Zenekara elhivatottan és lelkesen muzsikált Rajna Martin keze alatt, de a végtelenül tehetséges karnagy mintha kevesellte volna a bel canto hangadást, helyenként annál jóval veristább zenei összképet teremtett meg.

Szabó Máté rendezése alapvetően a dráma megjelenítését célozta meg. Antal Csaba praktikus és impozáns díszletei nemcsak a kort, hanem szituációt is hatásosan jelenítik meg. Füzér Anni jelmezei szépek és archaikusak, talán némelyik kisebb szereplőnek okozott némi gondot a közlekedés bennük.

fotó:© MÁO - Nagy Attila