Nem csak koncert – Zubin Mehta a Nyugat-Keleti Diván Zenekarral a MÜPÁ-ban

2025. március 10
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Beethoven: VI. (F-dúr, „Pastorale”) szimfónia, op. 68
Schubert: IX. („Nagy” C-dúr) szimfónia, D. 944

Nyugat-Keleti Díván Zenekar
Vezényel: Zubin Mehta

A koncert után azon tűnődtem, hogy vajon csak az számít-e egy hangversennyel kapcsolatos véleményalkotásnál, hogy az adott zeneművek előadását miként ítéljük meg? Mert ahogy perceken át azt bámultam, ahogy a Nyugat-Keleti Díván Zenekar fiataljai ölelgetik egymást, traccsolnak és örömködnek a lassan kiürülő nézőtér előtt a színpadon, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem az a legfontosabb, hogy milyen volt az előadás (amúgy semmi baj nem volt vele). Én még nemigen láttam ilyet klasszikus zenei koncert végén. Mindig kezet fognak, gratulálnak egymásnak a muzsikusok, de itt a hála, a boldogság, az egymás iránti megbecsülés fiatalos ölelései, a jóízű közös traccsolás más szintre emelte mindezt: udvarias gesztus helyett őszinte és felszabadult emberi boldogságot láttam. Nagyon könnyen csúszhatunk bele valami talmi szentimentalizmusba, de a tények makacs dolgok: ez a zenekar mégiscsak közel-keleti zsidó és arab fiatalok együttműködésén, és a jelek szerint tiszteletén és barátságán alapul, még ha az utóbbi időben más nemzet fiataljai is helyet kapnak az együttesben.

Mindez akkor is igaz, ha az alapító Daniel Baremboim tevékenységével, zenekarvezetői attitűdjével kapcsolatban is felmerültek azóta komoly kritikák, bár nem pont ennél az együttesnél. Most amúgy sem ő, hanem a zenei világ egy másik élő legendája, a 89. életévében járó Zubin Mehta dirigált. Mintegy 30 esztendővel ezelőtt volt szerencsém őt látni a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Bartókot és Mahlert vezényelni, akkor az Izraeli Filharmonikusok élén. Volt, ami sokat változott azóta a fizikai jelenlétében, de a leglényegesebb változatlan maradt: bár most lassan, tipegve sétált be a színpad közepére az agg Mester, amint elhelyezkedett ülőhelyén, a zenekar teljes, és megkérdőjelezhetetlen kontroll alá került általa. A jó értelemben.

Mehta nemrégiben rögzítette Beethoven összes szimfóniáját az itáliai Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino élén, és nemigen hallani egyöntetű elégedettséget ezzel a projekttel kapcsolatban. Kíváncsi voltam tehát erre a Hatodikra. Otto Klemperer néhány felvétele jutott eszembe, aki a gyors zenei részeket általában lassabbra, míg a lassú tételeket gyakran viszonylag fürgére vette. Ez történt a Pastorale szimfónia mostani előadásában is: az első két tétel így karakterben elég közel került egymáshoz, bár ez nemigen mond ellent az általános előadói tradícióknak. Ez az előadás sem az Allegro-ra, sokkal inkább a ma non troppo-ra koncentrált a nyitótételben. Az Andante ellenben kapott egy áramló lendületet, míg a harmadik, egyértelműen gyorsnak szánt Vidám paraszti mulatság megint csak visszafogott tempókaraktert kapott.

Nem lepett ez meg különösebben: Mehta alapjában véve mindig is közel állt az interpretációs hagyományok legfőbb áramlataihoz, legalábbis ami az alaprepertoár műveit illeti (ezzel szemben pl. nem egy Bruckner-felvételén a megszokottnál jóval gyorsabb tempókkal dolgozik). Azt hiszem Mehta alapjában véve ódzkodik a szélsőségektől: egy allegro hite szerint nem a tempó, hanem a ritmika, a karakter okán lesz gyorsnak mondható, míg a lassúnak szánt zenék sem a vánszorgó lassúság, sokkal inkább az áramló finomság miatt válnak önazonossá és érzékelhetővé. A Vihar alatt éreztem először, hogy igazán belejött a zenekar, bár addig sem szólt rosszul.

Ettől kezdve egyértelmű volt, hogy megvannak, együtt vannak, és ez a teljes koncert végéig kitartott. A harmonikus ismétlődésekkel teli, áramló zárótétel végén ismét feltettem magamnak a kérdést: átjött ebből az előadásból, hogy ez a szimfónia milyen elképesztő emberi teljesítmény gyümölcse is valójában? A válaszom egyértelmű igen volt.

Schubert Beethoven Hatodikja után jó 20 évvel írta meg a Nagy C-dúr szimfóniát, amelyről pár évvel ezelőtt már írtam ezeken az oldalakon. Most elég legyen annyi, hogy különleges helye van ennek a szimfóniának a szívemben. Tudtam itt is, hogy nagyjából mire számíthatok, ismertem Mehta korábbi koncertfelvételeit erről a műről. Ámulva lettem figyelmes arra, hogy szemben a megszokott ülésrenddel a karmesteri pulpitust félkörben a fafúvók vették körül. Tehát ott, ahol rendesen a koncertmester szokott ülni, most az első fuvolista kapott helyett. A két kürt is kiemelt pozíciót kapott, középen, mindjárt a fafúvós félkör mögött. Mehta annak az oltárán tisztelgett ezzel, hogy a szimfónia egészen különleges színeit, hangulatát javarészt ezeknek a hangszereknek, különösen az oboának köszönheti.

Igaz, az első hangokat a kürtök szólaltatják meg: itt is érvényesült a tempókarakterek kiegyenlítődése. Nem lepődtem meg, hogy – bár ez nincs különösebben ínyemre – meglehetősen fürgén indította útjára Mehta a művet. Ideje toleránsan fogadnom az enyémtől eltérő műértelmezéseket, úgy érzem jó úton haladok ezzel. A pillanatok alatt lezavart bevezető szakasz után minden a helyére került. Az előadás nem vált sem túlzottak kimódolttá, sem elnagyolttá. Zubin Mehta, a jól ismert, határt és kereteket adó mozdulataival tartotta kordában az előadást.

Mind a Beethoven műnél, mind itt a Schubert szimfónia előadásában örömmel nyugtáztam, hogy az interpretáció kerüli a modoros lelassításokat, a túlzott, manapság divatos, szinte karikírozó frazeálást. A karmester minden mozdulatán érezhető volt, hogy hol engedi szabadon játszani a zenészeit, és hol húz határozottabb kereteket. A világ legszebb zenéi között is előkelő helyet foglaló második tétel különösen érzékeny terület, ahol a felhevült dirigensek néha elvesztik a kontrollt a tömjénfüstként áramló gyönyörű szép dallamokban, majd a tétel vulkánként előtörő csúcspontján.

Nagy örömömre Mehta nem engedett a csábításnak, hagyta, hogy Schubert angyali hangjai, majd emberi érzései megtegyék a magukét. A megint csak visszafogottabb tempóban megszólaló pazar scherzo-t az előadás nagyon bölcsen megfosztotta a legterjedelmesebb ismétléstől, így elkerültük azt, hogy a 3. tétel nyúljon a leghosszabbra az összes közül. Ezzel egyébként a keringő ritmusú gyönyörű középrész is nagyobb hangsúlyt kapott.

Mint ahogy a gyerekkoromban sokat forgatott Schubert-kalauz írja, a Nagy C-dúr szimfónia zárótétele a romantikus zeneirodalom kolosszusa. Valódi jutalomjátékként, energikusan, telt hangzással indult a Finale. A líraibb, már-már esendőbb melléktéma csoport lágyabb hangzásvilágára is rátalált a zenekar, majd a legvégén a kóda elképesztő vonós akkordjai is megkapták a nekik járó mély tónust. Az egész koncertet záró hatalmas tutti diminuendo jelzését ez az előadás is figyelmen kívül hagyta, ahogy az a legtöbb esetben lenni szokott, de valóban az lehet az érzésünk, hogy az elhalkulás itt természet ellen való vétek lenne. Egyetlen esetben hallottam igazán hatásosan megjátszani ezt az effektust, ugyancsak a 90-es évek környékén Lamberto Gardelli tolmácsolásában, illetve még Végh Sándor híres felvétele említhető.

No, de aztán jött a vastaps - amitől úgy látszik nem tudunk megszabadulni –, és a legendás karmesternek kijáró hatalmas ováció. Majd, amikor Mehta jelezte zenekarának, hogy itt a vége a koncertnek, akkor a közönség szép lassan elhagyta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. És akkor jött az, amivel e kis írást elkezdtem. Egymás üdvözlése, a traccsparti és a jól végzett munka boldogsága, és a színpad közepén kialakult önfeledt örömködés. Percekig nem tudtam szabadulni ettől a látványtól.

A művészetről sok mindent mondtak már, de alapvető lényege az emberi lélek más, magasabb szférákba emelése, többek között azért, hogy utána a földi világban is nemesebben legyen jelen. Hogy ezen az estén ez megtörtént-e? Remélem egyértelmű a válasz.

fotó:© Hirling Bálint, Müpa