Így kezdődik egy szerelem – Operai napló – Az álarcosbál

Magyar Állami Operaház
2025. június 26./28./július 1./3./8.

VERDI: Az álarcosbál

Gustavo - Pataki Adorján / László Boldizsár
Renato Anckarström - Szemerédy Károly, Mókus Attila
Amelia - Ádám Zsuzsanna, Miksch Adrienn
Ulrica - Komlósi Ildikó / Gál Erika
Oscar - Szemere Zita / Zemlényi Eszter
Horn – Gábor Géza
Ribbing - Kiss András
Christiano - Fülep Máté
Főbíró / Amélia szolgája - Kósa Lőrinc

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Kesselyák Gergely

Ahogy a tavalyi operai szezon, úgy az idei is Verdi Álarcosbáljával végződött számomra, és ahogy tavaly, idén is felejthetetlen élményeket is adott, a felejthetők és felejtendők mellett.

Aki a darabot ismeri, tudja, hogy a női főszereplőnek Verdi az első felvonásban nem sok énekelni valót írt. (Bőven pótolta a másik kettőben.) A I. felvonás 2. képében is nagyrészt csendben van, hogy aztán a tercett második részében megszólaljon az egész mű egyik legcsodálatosabb dallama, Amélia könyörgő motívuma. A mostani rendezésben a szoprán végig egy széken ül, majd mikor a nagy legato melódiát intonálni kell, feláll a székről – és mikor tavaly Ádám Zsuzsanna felállt a székről, történt valami. Megszületett egy nagy zenei és színpadi pillanat, és megszületett bennem egy hang iránt máig tartó szerelem.

Nem nagyon tudok semmi újat írni erről a hangról, amit tavalyi recenziómban, illetve az idei Manon Lescaut és Gioconda premierek után nem írtam volna még le. Kivételes matéria, amilyen csak nagyon ritkán születik. Gyönyörű szín, puha és bársonyos, ha kell; érces és átütő erejű, ha arra van szükség. Ilyen hangra szokták mondani, hogy szól, mint az ágyú, vagy visz, mint a rakéta. De nem jó egyik hasonlat se, mert sem az ágyú, sem a rakéta nem árad. Ádám Zsuzsa hangja olyan, mint egy hatalmas tengeri hullám, amelyet szörföző hullámlovasokat bemutató filmekben láthatunk – őt hallgatva ugyanez az élmény, egy természeti erő korlátlan áradása, hömpölygése, csak nem szemünkkel, hanem fülünkkel érzékeljük.

Ahogy a tavalyi Ballo-sorozatot, az ideit is az ő csodálatos alakítása ragyogta be és határozta meg, egyszerre elhomályosítva mindenkit és mégis megemelve az egészet. Olyan alakítás ez, amelyért önmagában érdemes bármikor jegyet váltani, és ha valaki teheti, megnézni akárhány előadást. Nem tudom, az Operaház tudatában van-e annak, ki énekel színpadán, de továbbmegyek: tudja mindenki, akinek kéne, hogy Ádám Zsuzsanna személyében ki jelent meg a magyar zenei életben? Attól tartok, nem. Nem szokás nálunk ilyenre odafigyelni sajnos, erről tanúskodik a színház jövő évadjának programja és a magyar koncertélet eddig meghirdetett műsorterve egyaránt. (Ha én lennék az illetékes, már a jövő évadban lenne programban egy Trubadúr és egy Forza del destino premier Ádám Zsuzsanna Leonóráival, ám rajta kívül jelen pillanatban minden szerep kiosztható lenne jó színvonalon, persze ha nem a szokásos rutinból, hanem valódi odafigyeléssel osztanak.)

Második helyen kell említenem Szemere Zitát Oscar szerepében. Az egykori pici Papagena és Zerlina hangot majdnem tönkretette Melinda szerepe: megmozdult és elnehezült tőle, ezért a 2019-es Álarcosbál premieren egyáltalán nem is tetszett. Tavalyi Gildája már jelezte, hogy a hangi válságon túljutott, ez a mostani Oscar pedig egyértelműen megerősítette a tényt. A kis volumen helyett közép-és magas regiszterben kitűnően szól, eltűntek a korábbi intonációs gondok, bravúros a két áriában, csodálatosan vezeti a Kacagó kvintettet, játékban oldott, felszabadultan tehetséges. Csengery Adrienn ötvenkét évvel ezelőtti kedvenc Oscarom után egyértelműen második kedvencemmé avanzsált.

Ulrica jelmezében két új szereplő lépett színre. Az első szereposztásban Komlósi Ildikó, aki tudtommal nem énekelte soha a szerepet, ami teljesen érthető, mert ez egyértelműen alt szólam, nem Komlósi magas mezzójára írták. Tulajdonképpen minden Ulrica esetében már a nyitó ária első két sorában tudni lehet, mire számítson az ember az egész szerepben. Komlósi Ildikónak jelenlegi hangi állapotában az alapvetően dús középfekvésre írt szólamban hiányzik a megfelelő erő, mivel az orgánum épp ott vesztett legtöbbet. A szélső regiszterek hangjai nagy technikai önkontrollal megszólalnak, hol jobban, hol rosszabbul, mert az is tény, hogy az általam látott négy előadáson teljesen eltérő diszpozíciót mutatott, ami ebben a pályaszakaszban szintén érthető.

Ellenben ami hiányzik a hangból, az megvan az alakítás egészében. Komlósi művész, nagy technikai tudással és erős személyiséggel, és ezeket abban a fél felvonásban, melyre szerepe korlátozódik, abszolút érvényre juttatja. Minden pillanatában levegője, aurája és karizmája van, még meg se szólal, már rá kell figyelni, és történhet a színpadon bármi, mindig a központban tud maradni. Nincs lazítás, nem csökken a koncentráció másodpercre se, ami nem jön át a hangból, pótolja a jelenlét. Hangilag több sebből vérző alakítás ez, mégse érdektelen: ha van olyan alakítás, amelyre ezt lehet mondani, érdekes, és figyelemre méltó. Megkésett találkozás egy szereppel, de jó, hogy megtörtént találkozás.

Ezzel teljesen ellentétes benyomást keltett a másik Ulrica, Gál Erika, akinek hangja mindig is szoprán gyanús volt, de Santuzzája és Ebolija megmutatta, hogy mára egyértelműen szoprán lett belőle. Ehhez képest egymás után énekeltettek vele Erdát, Mrs Quicklyt és most Ulricát, azaz kifejezetten mély alt szerepeket. Csak süketek hallhatják Gál Erika hangjában őket, a nézők semmiképp nem hallják a színpadról. Egész biztos vagyok benne, hogy ő maga is érzi a hangi megfelelés hiányát, mert már a függöny felgördültekor látható rajta egyfajta feszültség.

A hang pedig az áriának abban a bizonyos első két sorában jelzi, hogy semmi jóra nem számíthatunk: az alsó két regiszterben nem szól egyáltalán, az együttesekben különösen nem, és sajnos azon a néhány exponált magas hangon se akkorát, mint korábbi emlékeim szerint várható lenne. Gál Erika esetében vélhetően ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, amelyet Palerdi András esetében már tárgyaltam: a túlfoglalkoztatás megbosszulta magát és idejekorán felfalta a matéria nagy részét. Ehhez járul egy abszolút civil színpadi jelenlét, bármilyen ihletettség nélkül, leginkább csak túlélési szándékkal. Ha Komlósi Ildikó alakítását érdekesnek mondtam, Gál Erikáét sajnos teljesen érdektelennek, sőt, életem legrosszabb Ulricájának kell minősítenem. Nem is tehetek másképp Komlóssy Erzsébet, Jablonkay Éva, Szabó Anita, Seregélly Katalin, Farkas Éva, Mészöly Katalin, Takács Tamara Ulricájának emlékével fülemben és agyamban.

A tavalyi előadás két tenorja megmaradt, csak szereposztást cseréltek. (Érthetetlen, miért nem gondolkodott a színház olyan kézenfekvő új Gustavókban, mint Kovácsházi István és Boncsér Gergely lenne.) Pataki Adorján nem tett hozzá semmit ahhoz a hangi benyomáshoz, amelyet már tizenéve ismerünk és tapasztalunk minden fellépésekor, és nem is vett el belőle. Erénye a szép színű hang, a muzikális formálás, gyengéje a továbbra is erőtlen és technikailag megoldatlan magas regiszter. Közepes első, rossz második felvonást korrigált egy jó harmadikkal, mely leginkább megfelel hangi adottságainak.

László Boldizsár is kb. ugyanazt a Gustavót hozta színpadra, mint tavaly. Bevallom, ennél jobb formát mutató Don Carlosa után többet vártam hangilag, de elégedetlenségre lényegében nem volt oka a nézőknek: megszólalt minden, csak valahogy a király, a személyiség nem kvadrál László Boldizsár egyéniségével, különösen az első felvonásban voltak a karakter szükséges emelkedettségéből kilógó játékelemek.

A második szereposztás Ameliája Miksch Adrienn volt ismét, minden szempontból kedvezőbb benyomást téve rám, mint tavaly. Különösen szembetűnő volt, hogy a magas regiszterben nem akart nagyot énekelni, pontosan annyit adott, amennyi van neki – ezáltal az a forszírozott élesség, amely egy éve csúcshangjait jellemezte, teljesen eltűnt. Így egy nem nagy, de szép színű hangot hallottam, muzikális és átélt formálásban. Különösen jól sikerült a második felvonás áriája finom pianóival.

Hogy a szerep az övénél nagyobb hangra íródott, a harmadik felvonásban vált egyértelművé, sajnos az egyébként neki jobban fekvő második Amelia áriában mutatkozó óvatosság és fáradtság miatt is. Mindezek mellett rögzítenem kell, hogy kalapot emelek Miksch Adrienn profizmusa előtt, hogy annak ellenére, hogy az egész évadban alig énekelt, ilyen intakt és feladatra kész állapotban meg tudta őrizni hangját. Hogy ez milyen szinte abszurdan nehéz feladat, csak az tudja, aki próbált már formában maradni úgy, hogy hónapokig nem került színpadra.

Az előadás súlyosan gyenge pontja a két Renato. Szemerédy Károly itthon először énekli a szerepet, és hogy korábban már énekelte, csak abból következtettem, hogy minden előadáson a szobakép Oscarhoz intézett kérdését „Anche il conte ci sará?” (Ott lesz a gróf is?) formában tette fel. Nem mondta neki senki, hogy nem a bostoni verzió, hanem a stockholmi megy ebben a rendezésben? Szemerédy elénekli a szerepet, megvan minden hang többé-kevésbé, de az érzelmi involváltság hiányzik szinte teljesen. Lejárja rendezést, leénekli a kottát, de a figura, Verdi figuráinak egyik legérdekesebbje rejtve marad; legszebb szólamainak egyikét átlengi az énekesi középszerűség. Ennek minden alkalommal épp a szobajelenet esett áldozatul, a szerep csúcspontja, oda perfektebb technika és sokkal attraktívabb hang szükségeltetik a megfelelő hatáshoz.

No, ez utóbbiak sem, meg egyáltalán semmi nem áll rendelkezésre Mókus Attilának, akinek életveszélyesen gyenge Renatóját már tavaly is volt alkalmam „méltatni”. (Nem számít, az Operaház ennek ellenére újra meghívta ugyanarra a szerepre, tépheti a kritikus a száját, nem érdekel senkit, nyilvánvalóan. Jövőre megkapjuk ismét Macbeth szerepében, igen, egyenesen Macbethében! A nonszensz kategóriába tartozik, hogy Alexandru Agache személyében a világ legjobb Renatóinak egyike állna a színház rendelkezésére, aki a rendezés 2019-es premierjét csinálta, de azóta egyetlen szezonban sem kérték fel újra. Helyette meg kiket…)

Mókus nem változott semmit tavaly óta, láthatólag küzd a nyomasztóan nagy feladattal, érzi ő is, hogy sok-sok számmal nagyobb ez a ruha a rá illőnél. Neki is a harmadik felvonás a nagy próbatétel, melyben minden szempontból alulmarad.

Szemere Zita mellett a másik Oscar Zemlényi Eszter, aki figurában ugyanazt prezentálta, mint tavaly, sajnos annál még apróbb volumenű hangon. Egyértelműnek látszik, hogy Melinda meggondolatlan kiosztása rá, nem tett jót neki se, ahogy egykor Szemere Zitának se. Ő túl tudott lépni egy kisebb hangi krízisen, szurkoljunk Zemlényinek, hogy neki is sikerüljön.

Minden előadáson abszolút biztos pontnak bizonyult a két összeesküvő, Gábor Géza és Kiss András. Figyelemre méltó hangvolumenük különösen érvényesült a második szereposztás kis hangjai mellett, olykor szinte orkánnak tűntek mellettük. Minden előadás kitűnő Christianójának bizonyult Fülep Máté, akiről 8-án jutott eszembe, hogy mennyivel szívesebben hallanám az ő hangját Renatóként Mókus Attila helyett.

Minden előadáson nagyszerű teljesítményt nyújtott az Énekkar, nagyon örültem, hogy minden este hangos bravókat zsebelhettek be érte. Hasonló ünneplésben volt része a egyenletesen magas színvonalon játszó zenekarnak és Kesselyák Gergelynek is, aki remekül irányította az előadásokat, nem éreztetve egyetlen percig se semmiféle rutint, pedig kétnaponként „lenyom” tíz előadást. Az azonban egyértelmű volt, legalábbis számomra, hogy az első szereposztás előadásai voltak a sikeresebbek, amelyek közül többet is álló ovációval fogadott a nagyrészt külföldiekből álló publikum. Kiváló dirigensi teljesítményéből kiemelném a III. felvonás sorshúzási jelenetének kísérő zenéjét: soha életemben ilyen döbbenetesen, földrengés és mennydörgés erejét keverve nem hallottam.

Érdekes amúgy a jelenkor operai közönsége: semmiben nem hasonlít a régire. Mondhatnám, nem tud semmit, nem ismeri a művet, nem tudja, hogy egy-egy áriában mi az énekesi teljesítmény valós értéke. Udvarias taps fogad szenzációs és közepes interpretációt egyaránt. A végén azonban mégis érzi és érezteti, hogy mit hallott, a hatás és a reakció nem marad el, ha a teljesítmény valóban méltó rá. A hamarosan véget érő szériában volt példa mindkettőre, köztük olyan is, mely miatt valóban sajnálhatjuk, hogy Verdi ezen remeke szabadságra megy, legalábbis a jövő évadban nem lesz műsoron. Remélem, csak egy szezonra kell nélkülöznünk.

fotó:@copy; MÁO, Nagy Attila