„Ami megtörtént, nem vonható vissza” – Az új Macbeth az Operaházban

2025. február 26.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Macbeth

Macbeth - Kálmándy Mihály
Banquo / Orvos - Cser Krisztián
Lady Macbeth - Rálik Szilvia
Lady Macbeth udvarhölgye - Megyesi Schwartz Lúcia
Macduff - Brickner Szabolcs
Malcolm - Bartos Barna
Macbeth szolgája / Hírnök - Pataki Bence
Gyilkos - Dani Dávid
Első jelenés - Zajkás Boldizsár
Második jelenés - Anija Lombard (operastúdió)
Harmadik jelenés - Csörgeő Luca e.h.
Boszorkányok - Lőrinc Katalin, Fehér Ferenc, Kökény-Hámori Kamill

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin

Két, meglehetősen unalmas felvonást, két sokkal izgalmasabb követett az Operaház új Macbeth-produkciójában, a legvégére összejött valami katarzisféle is, ami egy Verdi-dalműnél általában sokkal előbb és gyakrabban szokott előfordulni. Már az is magáért beszél, hogy az első igazán bravós ováció a IV. felvonásbéli Macduff-ária után érkezett meg az Andrássy útra. Nem, nem a Macbethben volt a hiba, s nem a (földszint alapján) két-harmados jelenléttel bíró nézőtérben.

Matthew Wild rendező azt hiszem, maga sem egészen tudta, mi módon vigye színre Verdi korai, de később gondosan átdolgozott opuszát. Kicsit belekapott ebbe, kicsit megpróbálta másképp, mintha nem bízott volna önmagában, jelenetről jelenetre variált. A katonák gépfegyverrel (nevezzük kalasnyikovnak), más férfiak pisztollyal a kezükben mászkálnak. Majd, amikor a harcra kerül a sor, előkapják a tőrt, mint Turiddu vehemens és korai elődei. (Mondjuk, az a bizonyos Macbeth-Macduff késpárbaj a címszereplő lábonszúrásával és kisántikálásával bármely Rossini-buffában tuti tapsos sikert aratna.) Majd a csata végével szép akkurátusan halomba pakolják a végig néma kalasnyikovokat. Értem én, hogyne, a rendező megpróbált volna némi aktuálpolitikát belevinni a szerinte avittos történetbe. Ez már a nyitókép plakátragasztásos performance-ában tetten érhető, amint sejthetően P. vagy T. képeivel dekorálnák a falat. (Ez egyébként szerencsére nem derül ki, mert jönnek korunk rendészei, a boszorkányok és szívós munkával elüldözik az utca hírmondóját.)

A mélyebb problémák az amúgy látványos díszlettel kezdődnek (tervezője Sebastian Hannak). A színpad mélyén egy hatalmas, kb. 30°-os lépcsősor húzódik a közönségnek keresztbe, sem a kezdetét, sem a végét nem látjuk. Ez még akár filozófiai mondanivalót is tartalmazhat(na), hurrá! Pompásan lehet világítani (Bányai Tamás), mutatós, amint a fal felmegy és mögötte ott áll az egész udvar a maga tiri-tarka megjelenésével, remekül lehet lépcsőztetni a főhősöket (akik ennek nem biztos, hogy felhőtlenül örülnek). Igen ám, de minél föntebbről énekelnek hőseink, az annál kevésbé hallatszik lent. Ez is lehetne akár önálló mondanivaló, de szerintem ez nem volt szándék. Az első felvonás nagyszabású záróképe így a zsinórpadlásba fúl, nem véletlen, hogy alig verődik össze tenyér a nézőtéren. De ennél is zavaróbb problémát okoz, amikor például a Lady a híres „La luce langue” áriát intonálja a lépcsősor tetején, míg a látvány a lépcsősor alján van, amint Macbeth kiegyezik egy igazán marcona, két méter feletti bérgyilkossal. Imígyen elvonva a nézőtér figyelmét, az ária szimpla zenei aláfestéssé silányul. (A markáns hangú óriás, Dani Dávid egyébként akár Banquot is énekelhetne, megfelelő rendezésben.)

A második felvonásban, a bordal és Macbeth látomásai közepette nagy szerepet játszik egy tűzoltólétra is, aminek egyedüli funkciója megmutatni, hogy két strófa közt, milyen fürgén mászik föl tűsarkúban szopránunk három méter magasra. A megoldás nálam dobogós helyezett a ’legöncélúbb értelmetlen operarendezések’ kategóriájában (pedig erős a mezőny, higgyék el). Van még kamera is és vetítés, mert manapság ettől ismerszik meg az igazán korszerű értelmezés. Ilyen körülmények közt ne csodálkozzunk, ha a második finálé sem kelt semmi különösebben mély hatást. Néhányan a szünetben menekülőre is fogják a nézőseregből.

Utána rendezőnk némileg megrázza magát és végre előre hozza a színpadon az Énekkart, s az akusztikai tér helyreállásával az együttesek hangzása és pontossága is határozottan feljavul. Mi több, a boszorkányok is tömegével színre lépnek. (Az első felvonásban a három aranyos főboszi volt csak, a női kar a tompa hangszórókból szólt, némi késéssel olykor.) Kicsit felélénkülünk ettől végre.

Vannak érdekesnek tűnő megoldások, pl. már az elején kiderült, hogy Macduff felesége a Lady udvarhölgye, akit ugye (Shakespeare-nél legalábbis) meggyilkoltak, így az Alvajáró-jelenetet, mint visszajáró szellem asszisztálja végig, ahogy Banquo is átvedlik a darab szerinti Orvossá. A helyzetet bonyolítja, hogy minden korábban kényszerűen elhunyt (Duncan király etc.) felbukkan, így az eredetileg intim környezet kisebbfajta tömegmozgalommá alakul, s megint csak mellékessé válik a Lady áriája, bár legalább nem a zsinórpadlásnak énekli.

A hőn áhított katarzist végül a zárókép hozza el, impozáns kórustablóval. Kérdés csak, hogy miért kellett erre ennyit várni?

A zenei megvalósítás Rajna Martin kezében, azt hiszem, jó helyen volt. Az első rész zenei élvezetéből sokat levont, hogy a dirigensnek folyamatos küzdelmet kellett folytatni az akusztikai csapdákkal, s nem mindig járt sikerrel. Gondosan ügyelt énekeseire, s amikor lehetett, látványosan fogta össze a nagyszabású tömegjeleneteket.

A címszerepben fellépő Kálmándy Mihály mellett már kicsit elment a szerep. Ügyes beosztással nagyobb kisiklások nélkül vészeli át az előadást. Sajnos a magasságai már mattak és fakók, ennek ellenére az ária végén kiprésel magából egy elég csúnya Asz-t, minimális hatással. Rutinból és a szereptudás több évtizedes tartalékából korrekt alakításra futja, aki helyenként rászorul a dirigens segítségére.

Rálik Szilvia (Lady) szintén régi szerepét kapta vissza. A korábbiakkal ellentétben dicséretesen próbálja olaszosan megoldani a szólamot, miközben azért a futamokat némileg elkeni. Becsülettel harcol a rendezés leginkább a szerepét érintő visszásságaival. E küzdelem közben meg kicsit elvész, hogy milyen is ez a Lady, könyörtelen zsarnok, vagy piti áldozat maga is? Rálik Ladyje ugyanis kevéssé formálja az eseményeket, de ez nem egyedül a Művésznő hibája.

Banquo szerepében Cser Krisztián becsülettel megoldja a szerepet. Sajnos az ária szélesen hömpölygő dallamívei ezúttal kifognak rajta. Azt hiszem, az énekes (több kollégájához hasonlóan) nem tud dönteni a basszbariton és a mélybasszus szerepkör között, ettől egyikben sem lesz igazán otthonos. (Elismerve, hogy ebben nagymértékben kiszolgáltatott a szereposztók kényének.)

Brickner Szabolcs (Macduff) dicséretesen lecsapja a ziccert a mutatós tenoráriában, a szerep további részében leginkább csak asszisztál a rendezői látomáshoz, másra nem is igazán van lehetősége. Malcolm szerepében még mindig csak ígéret a pompás adottságokkal rendelkező Bartos Barna.

Az Operaház együttesei a körülményekhez képest tisztességgel álltak helyt.

„Ami megtörtént, nem vonható vissza” – hirdeti a felirat a negyedik felvonás kezdetén. Milyen igaz!

fotó© Berecz Valter