Kaposfest tizenhatodszor

Tizenöt éven át – a klasszikus zenekedvelők számára augusztusban - kihagyhatatlan helyszín Kaposvár. A Kaposfest programja, szerkesztése, előadói stábja, a környezet és a légkör mindig garancia arra, hogy az augusztus tizedikét követő héten itt jól érezzük magunkat és maradandó élménnyel gazdagodjunk.

Biztos pontok a folyamatosságban és frissességben a művészeti vezető Várdai István kapcsolati tőkéje és Hornyák Balázs fesztiváligazgató gondolata, hogy minden évben kiemelkedő figyelmet fordítsanak arra, hogy fiatal tehetségek itt lehetőséget kapjanak a világklasszis előadók társaságában a bemutatkozásra.

Idén augusztus 10-én, vasárnap egy workshopot (próbákkal, kurzusokkal és előadásokkal a zeneiskolában) követően, a fesztivál központi helyszínén a Szivárvány Kultúrpalotában, 18 órakor kezdődött a nyitókoncert. Az első mű felcsendülése előtt, még elhangzottak rövid mondatok a fesztivál múltjáról, a Kaposfest és a város kapcsolatáról, az előadókról, a támogatókról az idén már 16. éve kitartó törzsközönségről, valamint az itt születő barátságokról. E méretében (rövidségében) és tartalmában is dicsérendő bevezető után színpadra lépett Bősze Ádám, a fesztivál nélkülözhetetlen műsorvezetője. Ő személyében is maga a folytonosság, egy adott koncert értékét erősíti a műsorvezetői produkció, a kontaktus a közönséggel.

A nyitókoncert Igor Stravinsky Olasz szvitjével kezdődött. Várdai István játszott csellón, Julien Quentin zongorázott. Ezt követte egy 4 csellóra írt darab, Giovanni Sollima műve, a Terra Ariana. A négy előadó Várdai István és három tanítványa, Kamilla Sitinova, Schmalzl Ella és Hartmann Domonkos.

Hagyományos hangversenyek többségében még ma is sokszor kronológiai sorrendben adják elő az egyes műveket, tehát az előbb keletkezett darabot játsszák korábban, a később születetteket pedig sorrendben utána. Az utóbbi 20 – 30 esztendőben már nálunk is megfigyelhető időnként egyfajta szerkesztési rugalmasság. Ennek megfelelően most egy 17. és 18. század fordulóján keletkezett darab, Antonio Vivaldi e -moll versenyműve 4 hegedűre (op.3, no.4 ) zárta az első részt. Előadták: Pusker Júlia, Králik Abigél, Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam (hegedű), a Motus Kvartett (a fiatal vonósnégyesről és a szólistákról a későbbi fellépések kapcsán még ejtek szót) és Dinyés Soma (csembaló).

A koncert első felében a művek kapcsolódó pontja némi belemagyarázással Itália lehet, a szünet után pedig egy francia szerző kevéssé ismert darabja hangzott el.
Ernest Chausson: Versenymű hegedűre, zongorára és vonósnégyesre, Op. 21
Abouzahra Amira (hegedű), Fejérvári Zoltán (zongora), Motus Kvartett
Az „olasz koncertet” követően elhangzott darabot nem volt szerencsém korábban hallani, nem esett rosszul kiváló előadók tolmácsolásával megismerni.

Kitartó zenehallgatók más helyszínen még találhattak nívós hangversenyeket 21 óra után, jómagam a továbbiakban is csak a Szivárvány Palotában 11 órakor kezdődő délelőtti, és a 18 órakor kezdődő, esti hangversenyről tudok jelenlévőként beszámolni.

Augusztus 11-én, hétfőn a délelőtti hangverseny egy 13 kisebb darabból álló, népszerű zongoraművel kezdődött. Robert Schumann: Kinderszenen (Gyermekjelenetek), Op. 15 Fejérvári Zoltán előadásában. Ragyogó kezdete volt ez a napnak, sőt mivel hétfő volt, a hétnek. Mégsem járt a katartikus élmény után rögtön ebéd, még egy darab várt ránk.
Ludwig van Beethoven F-dúr (Tavaszi) szonáta, Op. 24 No. 5. Pusker Júlia hegedült és a Vilniusból frissen érkezett Onuté Grazinité volt a zongorista partnere. Noha én igazán nem tartozom a dogmatikus kronológiai sorrendnek a hívei közé, ezúttal a Schumann darab nagyszerű előadását követően nem örültem a százszor hallott, népszerű zongora – hegedű szonátának. Ettől függetlenül előítélet mentesen próbáltam hallgatni, mindkét ifjú hölgy nagyon jó muzsikus. A litván hölgy analitikusan zongorázott, Puskernek közismerten csodaszép a hegedű hangja, együtt is voltak, nekem valami mégis hiányzott. Talán, ha ők kezdenek, most az egész délelőttről áradoznék…

A délelőtti és az esti időpont között általában a város egy másik helyszínén volt egy kiegészítő program, ahol vagy egy zenetörténész tartott ismertetőt később elhangzó művekről, vagy egy tematikus beszélgetést hallhattunk egyes fellépő művészekkel.

Ezen a napon az idei központi helyszínen, a város zeneiskolájának előadótermében Bősze Ádám beszélgetett ifjú vonósokkal életükről, zenei kapcsolataikról, lehetőségükről, terveikről. A beszélgetőtársak voltak a két kiváló tizenéves hegedűs az Abouzahra (Amira és Mariam) testvérek, három fiatal csellista, akik Várdai István tanítványai a Bécsi Zeneakadémián (Hartmann Domonkos, Aleksander Simic és a 16 éves Schmalzl Ella, aki Béccsel párhuzamosan a pesti Zeneakadémián is tanul, itt Varga István növendéke. A fiatalok elmondták, hogy a gyakorlás, a művek tanulása szinte minden idejüket kitölti, de örömmel teszik. Sporton (úszás, tollaslabda stb.) kívül nincs is olyan hobbi tevékenységük, ami nem a zenével kapcsolatos. Az Abouzahra-lányok blattolni szeretnek, Domonkos pedig operába járni. A folytonos próbák miatt láthatóan kissé fáradtak voltak, de ma este szerencsére nem ők kezdtek.

Az esti hangverseny első részében Szergej Rachmaninov g-moll csellószonátája hangzott el. Várdai István partnere Julien Quentin volt. A Berlinben élő kiváló francia zongoraművész ezúttal nem csak muzikalitását és remek partnerségét kellett megmutassa, hanem fölényes technikai tudását is. Várdai ugyancsak kiváló játékára a második félidőben is számítottunk.

A koncert második felében Johannes Brahms C-dúr vonósötösét , No.2 op.111 élvezhettük – túlzás nélkül – világklasszis előadásban. Az előadók Roman Simovic (hegedű), Králik Abigél (hegedű), Milena Simovic (brácsa), Szűcs Máté (brácsa) és Várdai István (cselló). Megjegyzendő, hogy Fejérvári Zoltán, Pusker Júlia Szűcs Máté és természetesen Várdai István, évek óta állandó fellépői a fesztiválnak, a frissen hozott és a visszatérő muzsikusok személyükben mindig kiváló kamarapartnereket találnak.

A montenegrói származású Roman Simovic, a Londoni Szimfonikus Zenekar koncertmestere, s mint testvére Milena, ugyancsak szenzációs kamaramuzsikus. Későbbi napokon is többnyire ő töltötte be az első hegedűs szerepkörét.

A keddi nap Georg Friedrich Händel Johan Halvorsen Sarabande-jával kezdődött. Abouzahra Mariam (hegedű) és Szűcs Máté (brácsa) duóztak. Ezek azok a pillanatok, amikor a darab befejeztével felsikolt a közönség és elhangzik egy-egy torokból, hogy „zseniális!”

A hangulat felszabadultsága megmaradt ugyan, de schubertire váltott. Dinyés Soma saját átiratát mutatta be Voces Angelicae kamarakórussal. A Halál és a lányka rövid kórusmű felvezetése volt a délelőtt fő előadásának, a d-moll vonósnégyesnek. Franz Schubert művét a Motus kvartett előadásában hallhattuk (Tim de Vries, Karla Kriz - hegedű, Erin Pritts - brács), Hartmann Domonkos – cselló).

Hartmann Domonkost régről ismerve feltételeztem, hogy csak hasonló jó zenészekkel alkot együttest. Nem tévedtem, ráadásul egy nagyon szimpatikus fiatal társulat. Két héttel korábban már a Zeneakadémián ismerhettem meg őket. Lehet, hogy a d-moll kvartett ottani előadását még csak főpróbának szánták, de már az is nagyszerű volt. Nem gondoltam volna, hogy még ahhoz képest is kapunk valami pluszt. A délelőtti telt ház tombolt, amire évek óta nem emlékszem ezen a fesztiválon, hogy a zajos siker után kaptunk volna ráadást. Nem volt rossz döntés egy nyugodt Haydn vonósnégyes-tétel eljátszásával lezárni a délelőttöt.

Délután 15 órakor a zeneiskola előadótermében az esti program két zeneszerzőjéről, Schumannról és Brahmsról hallhattunk előadást. És Robert Schumann feleségéről, Clara Wieckről a nagy tehetségű zongoraművészről. Az ő személye kapcsán a hölgyek 19. századi lehetőségeiről is sok minden elhangzott. A művekről már időarányosan kevesebb. Bár Körmendy Zsolt szimpatikus előadó volt, s ami a legfontosabb, csöppet sem unalmas, de gyanítom, hogy a fesztivál törzsközönségét nem sok új információval nem lepte meg.

Az következő zenei produkcióhoz – mint azt korábban is írtam – nélkülözhetetlen Bősze Ádám bevezetője. Nos ez most elmaradt, a fesztiváligazgató jelent meg helyette, és tudatta, hogy ma nélkülöznünk kell őt. Aztán sürgősen megnyugtatta a közönséget, hogy holnap már itt lesz, és a következő 20-30 évben is Bősze Ádám fogja felkonferálni a műsort. Hornyák Balázs a koncert második felében már nyilván nem szeretett volna műsorvezetői szerepben tetszelegni, ezért a teljes programot előre felkonferálta magyar és angol nyelven.

Szünet előtt Robert Schumann zongorakvartettje hangzott el. Esz-dúr, Op. 47, előadta Fejérvári Zoltán (zongora), Pusker Júlia (hegedű), Abouzahra Amira (brácsa), Várdai István (cselló). Ezt követte Johannes Brahms c-moll zongoranégyese, No.3 op. 60. Julien Quentin (zongora) Roman Simovic (hegedű), Szűcs Máté (brácsa), Várdai István (cselló) előadásában.

Az esti hangverseny előadóit fentebb már méltattam. Most a Schumann zongoranégyes előadásának tökéletes együttjátékán túl Amira brácsajátékára figyeltem. Ő nem csak kiváló hegedűs, brácsával is tökéletes kamarapartner. A testesebb Brahms kvartett előadását megelőző szünetben beszélgetve, a négy előadót ismerve, természetesen szuper produkcióra számítottunk. Biztos, hogy nem csak nekünk tetszett a klasszis kamaraprodukció, mert az egyik hallgató az koncert után lelkendezve mondta, hogy „most Kaposvár a Világ közepe!”.

Sajnos a szerda délelőtti koncerten egyéb elfoglaltság miatt nem tudtunk jelen lenni, így kimaradtunk a kávé kóstolásból és egyéb kulináris élvezetekből. Maradt a zene, mint élvezet.
Este zenekari hangverseny következett. Várdai a Liszt Ferenc Kamarazenekart (melynek szintén művészeti vezetője) meghívta a fesztiválra. Ő maga nem volt jelen a pódiumon, az egyébként is ragyogóan összeszokott együttest a koncertmester Tfirst Péter irányította.

Mieczyslaw Weinberg műve, a Concertino csellóra és vonószenekarra, Schmalzl Ella szóló játékával került előadásra. A 16 éves szólista egy versenyen már sikert aratott ezzel a ritkán hallható mű előadásával. Korábban már nyilatkozta, hogy mennyire szívéhez nőtt ez a darab, ez gesztusain látszott, nagyon szép csellóhangján hallatszott.

Majd következett Felix Mendelssohn d-moll kettősverseny hegedűre zongorára és vonószenekarra. Abouzahra Amira játszott ezúttal újra hegedűn, Fejérvári Zoltán zongorázott.
Le kell szögeznem, hogy nagyon szeretem a szerzőt, sok gyerekkorában komponált művét is. Ezt a versenyművét 14 éves korában mutatták be. Vannak már benne gyönyörű, igazi mendelssohni dallamok, a két szólistának is lehetősége nyílik benne hangszeres és kamarazenészi képességeinek megvillantására, a közönség is lelkesen fogadta. Nekem a zenekar és a szólisták nagyszerű játéka mellett sem jött be ez a mű. Időnként bombasztikusnak, egyes részeit közhelyesnek éreztem. Kimondottan jól esett, hogy a közönség ünneplésére a két szólista ráadásként a Lieder ohne Worte egyik gyönyörű „dalával” zárta az első részt.

Szünet után a zenekar Antonín Dvorak E-dúr vonósszerenádját játszotta. Előadásukban a népszerű darab megérdemelt, tomboló sikert aratott. Először a mű egyik tételét játszották ráadásként, majd a szűnni nem akaró taps után Weiner Leó Rókatáncával nyertek el újabb közönségsikert.

Majd elérkezett a fesztivál záró napja, augusztus 19. csütörtök.
Előbb Szergej Prokofjev C-dúr cselló-zongora szonáta, Op. 119 Jonathan Roozemann (cselló) és Julien Quentin (zongora) előadásában. Prokofjev hallotta egy alkalommal Rosztropovicsot játszani, el volt ragadtatva és úgy döntött, hogy komponál számára egy darabot. Így született meg ez a mű. Most a fiatal csellista oly módon kezdte, hogy már az első taktusoknál is, mintha neki készült volna a darab. A francia zongoristával úgy játszottak, hogy a végén mintha egy fantasztikus kamarakoncert befejeződött volna. Ennyi és kész. Katarzis.

Pedig utána még következett a zenetörténet egyik legcsodálatosabb alkotása, Wolfgang Amadeus Mozart g-moll vonósötös, No.4.K. 519, nem is akármilyen előadókkal. Roman Simovic, Pusker Júlia (hegedű), Szűcs Máté, Milena Simovic (brácsa) és Jonathan Roozemann (cselló). A két mélyhegedű miatt brácsa vonósötösnek is szokták hívni e gyönyörű darabot, a két csodálatos brácsás és a két kiváló hegedűs mellett megismerhettük Roozemann kamarazenészi képességét és hihetetlen stílusérzékét. A két nagyszerű 20. századi orosz szerző előadásában nyújtott tökéletes produkciót előre bekalkuláltam, de hogy közvetlenül Prokofjev után Mozartban is a tökéletest kaptuk. Ezen a délelőttön hallottam őt először, de ezek után még nagyon sokszor szeretném.

A fesztivál záróhangversenye nem 18 órakor, hanem egy órával később kezdődött. Hagyományosan, mindenki fel szokott lépni ilyenkor. Most az első részben, Dmitrij Sosztakovics g-moll zongoraötösét Op. 57. Fejérvári Zoltán (zongora), Roman Simovic, Pusker Júlia (hegedű, Milena Simovic (brácsa), Jonathan Roozmann(cselló) adták elő. Szerintem remekmű, az előadás színvonalát – ha egymásra hangolódnak – ez az öt név garantálja. Nem is volna ezzel probléma, egy kamarazenei fesztivál zárásakor egy remek kamaradarab, kiváló előadásban. De Sosztakovics nem biztos, hogy a legjobb felvezetés egy záró happeningre.

Hosszú szünet után következett az igazi záró műsor. Bősze Ádám sorsolásra invitálta Hornyák Balázs fesztiváligazgatót és Várdai István művészeti vezetőt. Az arany- és platinabérletesek között 5-5 ajándékcsomagot sorsoltak ki. Majd 3-4 mondat hangzott el az elmúlt napokról remélve, hogy mindez a jövőben hasonló légkörben és színvonalon folytatódik.
Zenei zárásként először öt nápolyi dal hangzott el Megyimórecz Ildikó előadásában. Kísérőként Pusker Júlia és Abuzahra Mariam hegedült, Szűcs Máté brácsán, Várdai István csellón játszott.

Az utóbbi években hagyomány, hogy a zárókoncert utolsó számait ifj. Sárközy Lajos és együttese játszák. A Sárközy Collective tagjai a Liszt díjas prímáson kívül Sárközy Rudolf (nagybőgő), Csík Julius (cimbalom) és Bango Drahoslav (zongora). Elhangzott Niccoló Paganini V. Caprice, Pablo Sarasate Cigánydalok és George Gershwin Kék Rapszódia. Mindegyiknek szabad, jazzes, virtuóz előadása után, a sikert követően, még egy ráadás szám zárta a 2025-ös fesztivált.

Reméljük, hogy 2026-ban a 17. fesztiválon ismét találkozunk Kaposváron.