Repülési magasságok – Operai napló – Pillangókisasszony

Magyar Állami Operaház
2025. április 27/30/ május 03

PUCCINI: Pillangókisasszony

Cso-cso-szán - Kriszta Kinga / Sümegi Eszter / Létay Kiss Gabriella
Szuzuki - Sahakyan Lusine
Kate - Nánási Helga
Pinkerton - Boncsér Gergely / László Boldizsár / Pataki Adorján
Sharpless - Szegedi Csaba
Goro - Balczó Péter
Yamadori - Bartos Barna
A szerzetes nagybácsi (Bonzo) - Kiss András
Császári biztos - Fülep Máté

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Dénes István

A sajtóban intenzíven tárgyalt tajvani vendégjáték publicitása, amelyre az Operaház Puccini művét vitte, valószínűleg nem kevéssé járult hozzá a tényhez, hogy a Pillangókisasszony három konzertant előadásán abszolút telt ház fogadta a fellépőket. Ami, valljuk be, elég ritka dolog már hosszú ideje. Ez egyrészt bizonyítja a kis Cso-cso-szán történetének örök népszerűségét, másrészt azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen árakon lehet jegyhez jutni. A három koncertre ugyanis a szokásoshoz képest alacsonyabb árfekvésben árusították őket.

Tőlem kérdezték néhányan, hogy vajon miért koncertszerűen megy a dolog. Konkrét információm nincs róla, de valószínűleg a színpadi apparátus még úton van hajón hazafelé Tajvanról. A Pillangókisasszony azonban jó előadásban hat koncert formában is, ha a magas zenei színvonal biztosított. Még akkor is, ha nem mondható éppenséggel koncert darabnak, hiszen Puccini partitúrája olyan, mint egy rendezői példány, millió apróbb-nagyobb utasítással a színpadi megvalósításra, és számos olyan részlete van, amely a színpadi akciók látványa nélkül nehezen érthető és értelmezhető. Ez nem tartotta vissza a színházat attól, hogy a művet hangversenyszerűen tűzze műsorára, és jól tette: mindhárom este nagy sikere igazolta a vállalkozást. (Ebben egyébként színházunk nem volt egyedül, röviddel ezelőtt Berlinben is konzertant adták elő.)

Minden Pillangókisasszony-produkció alfája-omegája a címszereplő. Noha általában négy főszereplős műnek tartják, Cso-cso-szán figurája mellett mindenki eltörpül, szinte csak epizódszereplő, annak ellenére hogy szép és hálás énekelni valókat, jó alakítási lehetőségeket írt Puccini a tenor-mezzo-bariton hármasnak is. A Traviatán kívül nem tudnék még egy olyan operát mondani, amelyben egyetlen szereplő határozna meg ennyire mindent.

Régi elméletem, jórészt saját használatra, hogy a Butterfly tulajdonképpen kamaradarab. Asszisztált monodráma. A jelentős apparátus ellenére minden a kis gésa tragédiájára, döbbenetes jellemrajzára és jellemfejlődésére koncentrál, amely az egész operairodalom legmegrázóbb történetét eredményezi. Butterfly cudar egy szerep: rettenetesen nagy anyag, hiszen lényegében az egész előadásban színpadon van. A szólam elképesztő nehézségű, az alsó regisztertől a legfelsőig egyforma biztonsággal kell (kellene) megszólalni minden fekvésben, dinamikailag majdnem irreális igényeket támaszt, lehelet finomságú pianissimoktól exponált forte kitörésekig, miközben folyamatosan dacol az óriási Puccini zenekar vastag hangszerelésével. (Nem véletlen, hogy még hatalmas énekesnők is ódzkodtak tőle, hogy színpadon bevállalják. Mirella Freni például kétszer is lemezre vette, de színpadon csak pályája legvégén a III. felvonást csinálta meg egy MET gálán. De Angela Gheorghiu is csak lemezre vette fel, Anna Netrebko pedig még úgy se, sőt: egyenesen kijelentette, hogy nem fogja a szerepet énekelni. Ami egyébként kár, éppúgy, mint ahogy Aprile Millo karrierjéből is kimaradt.)

A Cso-cso-szán szerepe által támasztott követelményeknek hiánytalanul megfelelni a lehetetlenséggel határos. Bevallom, hogy öt évtized alatt nagyon kevés olyan énekesnő volt, aki élő előadásban képes volt arra, hogy teljesen meggyőzzön. Az 1983-as budapesti Békés András-rendezés négy címszereplője közül is csak kettő, igaz, hogy ők aztán nagyon – a szerep hiánytalan nagy élményeit leginkább lemezeken kaptam, és lett a zseniális szopránok miatt a Butterfly kedvenc Puccini-operám. Mondhatnák: lemezen könnyű, és ez részben igaz, de csak részben. Mert a dolog azért ott sem olyan egyszerű.

Mi az, ami általában hiányérzetet okoz? Épp az, amire fentebb utaltam: hogy Butterfly figurája nem a szólam szélső értékein dől el számomra, hanem a középfekvésben, a konverzációs részekben, ahol akár magyarul, akár olaszul, perfekt dikciónak, a szöveg millió apró nüánszának megjelenítésével kell kibontani a jellemfejlődést. Bemutatni, hogy lesz a tizenöt éves kislányból tizennyolc évesen érett asszony, sőt a legnagyobb tragédiákhoz méltó hősnő. Megszólaltatni és megjeleníteni hangi eszközökkel azt a néhány kulcsfontosságú mondatot és pillanatot olyan módon, hogy ez a tragédia evidenciának hasson. Egy nagy színház terében ez szinte lehetetlen úgy – mondom, ugye, hogy kamaradarab! – ahogy ezt lemezen, szigorúan abc sorrendben, Callas, Chiara, Freni, Kincses és Scotto tudta.

A mostani széria három Pillangója három különböző szoprán hangfaj képviselője, a pálya egymástól eltérő szakaszában. Eltérő méretű lepkék, eltérő repülési magasságon.

Kriszta Kinga tizenöt éve Papagenával kezdett, majd Gara Márián, Gildán, Micaelán és Melindán át jutott el Liúig és most a Pillangóig. Puccini hang lett tehát? Nem. Liú is más, az belefér, azonban Cso-cso-szán eltérő eset, épp a fentebb részletesen taglaltak miatt.

A szólam felső részében szépen és nagyot szól, a közép és alsó fekvésben azonban hiányzik a hang teste és a szükséges volumen. Maga is érezheti a hiányosságot, mert teljes egészében a felső harmadban akarja megnyerni a csatát, az oly fontos középrészeken igyekszik hamar és erőltetés nélkül túl lenni – így viszont pont a kulcsfontosságú középrészek vesztik jelentőségüket. Egy szép és hatásos első felvonás után, ahogy a szólam egyre mélyül és vastagszik, úgy derülnek ki a hallgató számára az egyre nagyobb hiányosságok, a gyönyörű belépő és néhány nagyszerű piano megoldás azonban mindenképpen az alakítás értékei közé sorolandók.

Nehéz lenne akárcsak elképzelni is ellentétesebb Cso-cso-szánt nála, mint Sümegi Eszter. Életkorából adódóan eleve nehezen azonosítható a tizenöt éves kis gésával, piros kimonójában és az ahhoz abszolút nem illő lapos cipőben való megjelenése inkább a gésaház madamjára emlékeztet. (Szerencsére a második-harmadik felvonásban elegáns fellépő ruhára váltott.) Hangjából is hiányzik már az első felvonáshoz szükséges frissesség, túl erős a magas regiszter vibrátója, kevés a piano. Az tagadhatatlan, hogy a hang szól, de valahogy a németes forték is inkább emlékeztetnek olykor Brünnhilde csatakiáltásaira, mint egy olasz spinto szoprán csúcshangaira. A szerep tetőpontján, a hajó érkezésekor hallatott opcionális, nem is igazán meghatározható magas hang borzasztó csúnya, a kottában írva sincs, kilóg – csodálom, hogy a karmester megengedte.

És Sümegi mégis csatát nyer, mégpedig két dologgal: egyrészt egyértelműen ő tudja, vagy inkább ismeri legjobban a szerepet. Mintha ő értette volna meg leginkább a középregiszter és a dikció jelentőségét: pontosan értelmez és közvetít, a konverzációs részekben csak ő hallatszik tökéletesen, mert tulajdonképpen a három címszereplő közül az ő hangi adottságai fedik legjobban a feladat elvárásait. Csak sajnálni lehet, hogy eleve későn találkozott a szereppel, és nem akkor, mikor majd’ harminc évvel ezelőtt nagyszerű Nedda, Liú és Desdemona volt.

Létay Kiss Gabriella élete legjobbját nyújtotta számomra. Évek óta tapasztalható hangi fejlődése – amely úgy emlékszem, az Oberfrank Pál rendezte kudarcos Carmenben lett nyilvánvaló – beteljesülni látszik. Hangzásban övé a legesztétikusabb alakítás, mert minden fekvésben, mindhárom felvonásban egyformán szép színnel és biztonsággal szól. Középen talán néha elkelne még egy kicsit több súly, kulcspontokon egyértelműbb pianók. A III. felvonás magas H-ját kihagyni csak azért bocsánatos bűn, mert nem hiszek egyetlen hang abszolutizálásában, ha az alakítás összes többi hangja, és általában minden ennyire rendben van. Létay az első hangtól az utolsóig tökéletesen birtokolja a szerepet, lenyűgöző az intenzitás, szinte pazarlás, amellyel tolmácsolja ezt a kegyetlenül nehéz szerepet.

Pinkerton szerepét is három tenortól hallottuk. Boncsér Gergely, akiről éveken át annyi, de annyi rosszat voltam kénytelen írni, tanújaként fokozatos vokális hanyatlásának, sőt végzetes hangvesztésének, tavaly óta definitíve új énekessé vált. Kiváló Alfrédjai után is meglepetés, örömteli meglepetés ez a szárnyalás, amellyel beragyogta a mű első és harmadik felvonását. A Kriszta Kingával énekelt szerelmi kettős a három este legszebb zenei pillanata volt, különösen a tökéletes harmóniába olvadó zárórész, az azt lezáró, perfektül együtt megszólaló, katartikus magas C-vel. Boncsér, szögezzük le, olyan tenor lett, akiért, ha jó formában van, egymagában érdemes egy előadásra jegyet váltani.

László Boldizsár nem okozott meglepetést, igaz, csalódást sem; hozta néhány éve stabilan mutatott formáját. 2013-ban épp Pinkertonként láttam először színpadon, mostani alakítása a technikai biztonság jelentős fejlődését mutatja. A szólam kb. megfelel annak a fachnak, amelyre adottságai alkalmassá teszik, nem kényszerítik olyan forszírozásra, mely Canio, Chenier, Kalaf vagy Radames szerepében elkerülhetetlen. Így a gyakran tapasztalható feszített éneklést csak egy-két exponáltabb hangon lehetett észlelni.

Pataki Adorján jól kezdett, azonban hamar fáradt. A matéria színe továbbra is szép, a magas regisztere azonban változatlanul megoldatlan, mert vészesen beszűkül. Így kulcsfontosságú részekben nem tud központba kerülni, hatást elérni, és nem csak szóló részeiben, hanem olyan drámai szituációkban se, mint például az első felvonásban, az őrjöngő bonc és a rokonok kiutasításakor. A szerelmi kettős végén a záró magas C nem kötelező, azt a tenor nyugodtan kihagyhatja, ha nem megy úgy, ahogy kéne. Kár volt most megpróbálni és levágni, kényszerítve ezzel partnernőjét, hogy kollegialitásból ő is így tegyen.

A tajvani vendégjáték és egy két évvel ezelőtti főpróba után végre saját jogon is elénekelhette Suzukit Sahakyan Lusine. Aki véleményem szerint az Operaház fiataljai között a legtehetségesebbek egyike, miközben egyértelműen a legmellőzöttebb is közöttük. Nem akarom sorolni, kik kaptak nagyobbnál nagyobb lehetőséget bizonyításra, többen elpuskázva azokat nem egyszer, miközben őt szinte csak comprimario szerepek legkisebbjeiben foglalkoztatják. Suzukija meglepetés volt még azoknak is, akik tisztában vannak képességeivel.

Az első felvonás konzertant előadásban nagyrészt hallgatásra ítéli, de a második felvonásban már erős jelenléttel, szép hangon, olyan alkalmazkodó zeneiséggel volt partnere mindhárom Cso-cso-szánnak, amilyet én Barlay Zsuzsa óta soha senkitől nem láttam, hallottam. Nagy pillanata azonban a harmadik felvonásban jött el: sűrű, sötét, igazi altosan mezzo hangon, szíven ütő drámai erővel alakított díszlet, jelmez nélkül is, igazi főszerepet csinálva egy, a papírforma szerint nem ennyire jelentős feladatból. Ilyen színvonalú, a közönség által is méltán ünnepelt alakítás után nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a következő évad Pillangókisasszony előadásaiból egyszerűen kihagyták, és helyette betettek egy olyan énekesnőt Suzukinak, aki semmilyen szempontból nem alkalmas a feladatra, azon egyszerű okból, hogy nincs hozzá megfelelő hangja. Van még, lenne még idő a cserére.

Tavaly nyári Germont-ja után Szegedi Csaba megerősítette örvendetesen pozitív benyomásaimat. Sharpless szerepe kevésbé attraktív, nem annyira vokálisan, mint jelenléttel lehet benne kitűnni – igaz, van benne néhány momentum, amikor a hang megcsillantható. Szegedi alkatilag elég távol van attól az elegáns amerikai diplomatától, akit a partitúra és a darab előadási tradíciói alapján képzelünk, de ez hangversenyszerű előadás esetében nem fontos. Annál fontosabb volt ismét megtapasztalni, hogy a régi szélsőségesen tenorális és csak fejrezonanciával éneklő Szegediből bariton színű hang szól, a testre helyezésből eredően az egykori volumen két-háromszorosával. Jó úton jár, ez egyértelmű, arra érdemes lenne tudatosan figyelnie, hogy a szólam minden egyes hangjának megszólaltatásakor megőrizze ugyanazt a színt és teltséget.

A felsoroltakon kívül röviden a többiekről: Balczó Péter jó formában, tulajdonképpen ismét főszerepeket reklamáló hangon énekelte, és apró színészi jelzésekkel játszotta Gorót. Kiss András hosszú évek óta a legmeggyőzőbb hangon tette jelentőssé az átkozódó nagybácsi egész jelenetét. Bartos Barna egy tökéletesen hálátlan szerepben is tudott jó hangot mutatni, ahogy Fülep Máté is, aki egy semmi szerepben is megmutatta a tavaly nyári Traviatákban és Álarcosbálokban először hallott új hangját. (Kerestem őt a jövő évadban, mit fog énekelni, és nem találtam egyetlen operában sem a nevét – miközben nálánál sokkal rosszabb képességű énekesek elkerülték a leépítést. Miért?)

Külön bekezdést kell szentelnem Nánási Helgának Kate Pinkertonként. Tudjuk, nem jelentős énekelni való, az egész szerep öt-hat mondat. Persze jó énekesnő még ebből is tud kihozni valamit, például Csavlek Etelka, akit egykor Fodor Géza külön kis elemzésben méltatott kritikájában. Tettem ugyanezt pár éve Markovits Erikáról írva. Most Nánási csípőig felsliccelt vörös estélyiben robbant a színpadra, mintha az Oscar-gála szőnyegén vonulna fel. Ezzel a túlontúl is attraktív megjelenéssel állt ellentétben tökéletesen értékelhetetlen „éneklése”. Lett légyen Kate szerepe bármennyire is kis jelentőségű, ilyen produkcióval semmilyen zenés színházban, nem csak operaházban, nem lehet színpadra állni és állítani senkit. Ilyen hangtalanság teljesen elfogadhatatlan – kis túlzással azt mondhatnám, hogy ha Nánási Helga egyáltalán nem énekel egy hangot se, kb. ugyanannyira nem hallottunk volna semmit, mint így.

Egészen kis létszámú énekkar közreműködött, meglepő módon olyan szép és erőteljes hangon, hogy a nézőnek nem támadhatott semmilyen hiányérzete. Kivéve a Zümmögő kórust: oda ennyi kevés, főleg, ha tényleg zümmögni kell. Nem is zümmögtek, így a címmel ellentétben Dúdoló kórus lett a dologból. (Emlékszem, már 2006-ban Kobayashi is hangosan reklamálta ott a volumen hiányát.) A zenekar szokásos jó színvonalán játszott, egyetlen ponton voltam, mint mindig, elégedetlen: a nyitányban sosem elég erőteljes nekem a vonósok első megszólalása. De elfogadom, hogy ebben is lemezélményeim befolyásolnak: ott mindig tényleg jól a húrok közé csapnak. Igaz, állítólag stúdióban pl. Karajan az előírtnál kétszer több hegedűst állított be.

Dénes Istvánnal éppen negyven éve, 1985 tavaszán láttam először a Pillangót. Feleségét, Kukely Júliát vezényelte, olyan intenzitással és szélsőségekkel, hogy egyes pontokon kontrollját vesztettnek tűnt. Oldalpáholyból néztem, láttam minden mozdulatát, például azt, hogy a mű zárózenéje végén extázisában ráomlott a karmesteri pultra. Mondhatom, nem volt hatástalan! Mostani interpretációja sokkal fegyelmezettebb és higgadtabb volt, olykor túlságosan is. Néhány ponton akkorát késik, hogy az első előadáson azt hittem, történt valami baj. Aztán kiderült, hogy Sharpless kérdésére: „É vostro padre?" minden alkalommal tudatosan ugyanolyan hosszú szünet után hozza a Cso-cso-szán „Morto!” válaszát megelőző zenét. Szerintem indokolatlanul és helytelenül, de ő biztos tudja, miért.

Három Pillangókisasszony, három szopránnal, három tenorral. Tanulságos volt figyelni és összevetni őket. Különböző hatás, különböző benyomások – de hogy mindhárom előadás összességében élmény volt, azt el kell ismerni. Tulajdonképpen megerősítette azt a mára nemzetközileg is közkeletűvé vált véleményt, hogy egy-egy elfuserált színpadi megvalósítású előadás helyett mennyivel hatásosabb tud lenni egy opera így, hangversenyszerűen. Arról nem beszélve, hogy hány olyan operát lehetne így előadni, amelyek, bár a közönség imádja őket, nincsenek műsoron. Érdemes lenne okulni e kis Pillangó-széria sikeréből, és hagyományt teremteni belőle.

fotó:© MÁO - Berecz Valter (április 27, május 3), Nagy Attila (április 30)