Rémségek nagyáruháza – Operai napló – Don Carlos

Magyar Állami Operaház
2025. május 17./25./június 1.

VERDI: Don Carlos

II. Fülöp - Bretz Gábor / Palerdi András
Don Carlos – László Boldizsár
Posa márki - Haja Zsolt
Valois Erzsébet - Ádám Zsuzsanna / Kriszta Kinga
Eboli hercegnő - Szántó Andrea / Gál Erika
Főinkvizítor - Palerdi András / Rácz István
Egy szerzetes - Kiss András
Tebaldo - Kálnay Zsófia
Lerma gróf - Kiss Tivadar
Égi hang - Rácz Rita

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Halász Péter / Szennai Kálmán

Néhány hónapja mutatta be a Vígszínház a Rémségek kicsiny boltja című horror musicalt, amelyet negyven éve már játszott a társulat, csak akkor a Pesti Színházban. A régit láttam, az újat még nem, de az Operaház Don Carlos előadásai után kicsiny boltban nem is érdekelnek a rémségek – méretes shopping mallra valót kaptam belőlük.

A jelenleg műsoron levő Don Carlost 2021-ben, a pandémia vérzivataros idejében mutatták be, ha jól emlékszem, először csak online streaminggel, közönség nélkül. Aki olvasta Schiller drámáját, ismeri a művet, a történelmi kort, annak hátterét és szokásait, igencsak meghökkenhet már az első pillanatban, mikor a nézőtérre lép: a nyitott színpadon egy hatalmas hófehér lépcsősor fogadja ugyanis. Ezt később benépesítik vörös és bordó ruhás udvarhölgyek, hogy a többi jelmezről most még ne essen szó, minden teljesen idegenül a Schiller és Verdi megálmodta miliőtől.

A középkori spanyol udvar a történelem legsötétebb, legzártabb világa volt, a máig legszigorúbb etikettel, ahol ilyen színek, ruhák teljesen elképzelhetetlenek lettek volna. A rendező alább tárgyalandó néhány ötletével együtt mindez azt eredményezi, hogy nem maradt itt a világon semmi se Schillerből, se Verdiből – az utóbbiból legalább a zene, de hogy milyen előadásban, arról is majd később –, se a spanyol udvarból, se a XVI. századból.

Azok a rendezői ötletek… A német vendég, Frank Hilbrich munkája a operai rendezői színház legelrettentőbb irányzatából való, mely abból indul ki, hogy a mű nem az, aminek írták. Meg kell változtatni, mert különben lapos és unalmas; amit Schiller és Verdi gondol, az helytelen – neki kell újrafogalmazni, mindenféle kitalációkkal megtűzdelni, akkor lesz modern és izgalmas. Nem vitatkoznék se koncepciójával általában, sem ezzel a konkrét esettel, mert teljesen felesleges, inkább felsorolok néhányat az ötletek közül, messze nem a teljesség igényével, csak illusztrációul annak, aki még nem látta az előadást, de szeretne képet kapni arról, amiről írok.

A darab legelején a szerzetes, született V. Károly császár, egy hatalmas köteg könyvet kezd görgetni a lépcsősor legtetejére, hogy az onnan azonnal le is guruljon. Ezt a darab folyamán még többször elköveti, hogy miért és minek, számomra talány maradt. Hacsak nem akart megelőlegezése lenni a II. felvonásban zajló könyvégetésnek. A 2. képben a vörös ruhás udvarhölgyek Eboli hercegnő asszisztálása mellett, a Fátyoldal zenéjére tényleges szexuális abúzust követnek el a nyílt színen levetkőztetett Tebaldo apródon. A szerelmi kettősben Carlos leteperi és kis híján megerőszakolja a királynét, és teszi mindezt a XVI. századi spanyol királyi udvarban. Erzsébet királyné első áriája alatt az épp száműzött Aremberg grófnő hisztérikus vonagló magánszámát, majd kiűzettetését láthatjuk, azután, hogy a királyné a gyűrűjét nem átadja, hanem hozzávágja szeretett bizalmasához. Ez a jelenet különösen fájdalmas volt, mert legyilkolta a mű zeneileg egyik legszebb, legpoétikusabb részletét.

Nem járunk jobban a II. felvonásban sem. A kerti kép egy álarcos ünnepséggel indulna darab szerint, abból bomlik ki az Eboli-Carlos duett, majd alakul Posa megjelenésével a híres kerti tercetté. Álarcosok helyett a bevezető zene alatt megjelenik egy pór ruhába öltözött fiatal pár, és egymásra másznak, amúgy istenesen. Tebaldo és királyné megerőszakolása után egy újabb jele, már a harmadik, annak, hogy a rendező minimum túlfűtött szexussal van megáldva, megverve. Itt jelenik meg először, de innen kezdve már folyton folyvást, emberek fekete kutyáknak öltöztetett csapata, akik hol valamelyik szereplőt támadják, hol az inkvizíció kivégző osztaga, hol a főinkvizítor kísérete.

Erre jön a nagy autodafé jelenet, amely közismerten az eretnekek nyilvános elégetését jelenti. Nem, itt nem. Itt először könyveket égetnek, melyeket az eretnekektől koboztak el, majd őket nem elégetik, hanem nyilvánosan megcsonkítják: szikével kivágják nyelvüket. Tocsognak, vérben fetrengenek – mondhatom, rendkívül taszító, sőt gusztustalan látvány.

A harmadik felvonásban Eboli hercegnő ledérre vetkőzve próbálja elcsábítani a királyt, de nem csak úgy jelezve, hanem elég direkt módon. (szexjelenet N.4.) Eközben szól Fülöp csodálatos áriájának, a legteljesebb férfi magány megéneklésének bevezető zenéje. A király azonban csütörtököt mond, Eboli csalódottan konstatálja csáberejének hiábavalóságát. A börtönkép elején szegény Carlost fellógatják fejjel lefelé, mint felezésre váró sertést a vágóhídon, így kell énekelnie is hosszú percekig. A kolostorképben Erzsébet, Carlosra várva, jól elbeszélget az időközben ismét könyveit Sziszüphoszként görgető V. Károllyal, aki aztán a fináléban nem magával viszi Carlost a kolostorba, hanem se szó, se beszéd leszúrja. Szöges ellentétben saját utolsó tirádájának mondanivalójával, miszerint csak a kolostor hozhat megnyugvást a háborgó léleknek.

És mindez a csokor, ha hiszik, ha nem, csak a legkirívóbb ostobaságok/rémségek gyűjteménye. Ha valaki akarja látni az összeset, következő színrehozatalkor nézze meg a darabot. Nem ajánlom, csak erős idegzettel és türelemmel felvértezetteknek. Borzasztó arra gondolni, hogy erre a nem tudom én minek nevezzemre cserélték le az 1969-es Mikó-rendezést, Márk Tivadar bámulatos, párját ritkítóan gyönyörű jelmezkollekciójával, a csodálatos díszletekkel, melynek csodálója lett az összes világsztár is, aki Pesten a Don Carlosban lépett fel. Ez a csere, megfordítva a mondást, nem hiba volt, hanem bűn. Kulturális merénylet.

Ezt a rendezést csak a zenei és énekesi teljesítmények tudnák elfogadtatni, vagy legalábbis elviselhetővé tenni. Fájdalom, ebben az esetben ez sem sikerült. Az énekesek produkciója, finoman szólva is, ezer sebből vérzett, maradéktalanul elégedett mindössze két fellépővel voltam, a többiek számomra a jó, a még elfogadható kategóriába tartoztak, sajnos többen még az elfogadható szintet se ütötték meg, de akadt egészen botrányos is. Ez pedig egy olyan opera esetében, mint a Don Carlos, ahol hat egyformán jó énekes szükségeltetik a főszerepekre, egyenesen lehangoló.

Fülöp király szerepében Bretz Gábor és Palerdi András váltotta egymást, az utóbbi, ha nem Fülöpöt, más előadásokon a Főinkvizítort énekelte. Palerdi gyászos hangi állapota, amelyet már az őszi Hollandiban is észrevételeztem, tovább romlott. Hangja nem szól már egyetlen fekvésben se, basszbariton lévén sose szólt az alsó oktávban, ott ma már csak tátog, középen erőtlen, magas hangjait kiabálásnak mondanám, ha lehetne hallani őket. Egyértelművé lett mára, hogy bosszulta meg magát a túlfoglalkoztatása: hogy miközben egy produkciót énekelt, kettőt próbált párhuzamosan tizenöt éven át. Erre mondják, hogy Palerdi bankba tette a hangját. Ehhez a teljes hangi sápadtsághoz járul a szokásos civil viselkedés a színpadon, ami különösen érzékeny probléma Fülöp király jellemének komplex megformálásakor, míg a Főinkvizítor esetében a decibelek hiányoznak, de azok nagyon. Első sorban Palerdi számlájára írható, hogy soha életemben ilyen unalmas és jellegtelen, minden feszültségtől mentes Fülöp-Főinkvizítor kettőst nem hallottam.

Bretz legalább építhet szokásos megjelenésére, és a színpadon minden szerepében érzékelhető karizmájára. Hangilag azonban ő is nagyon messze áll Fülöp király ideális alakítójától. Fő baja, hogy hangja az évek múlásával és a basszbariton szerepek éneklésével még a korábbinál jobban is kivilágosodott, nagyon gyakran egyenesen tenorális színnel szólal meg. Énektechnikájában sincs semmi basszus jelleg, mert egyáltalán nem fedi a hangokat, még magas regiszterben se, hiányzik a bő torok, a hang testre helyezése. Minden csak fejrezonanciában szól, az meg basszus színt, se volument nem képez. Olyan, mintha reinkarnációja lenne egykori mesterének, Antalffy Albertnek, akit volt szerencsém hallani Fülöp királyként operaházi tagságának 25. évfordulóján. Nem tetszett, ahogy most Bretz se. Azon gondolkoztam, hogy esetleg Főinkvizítornak jobb választás lehetne, de elvetettem a gondolatot, mert a korlátozott volumen megmaradna gondként akkor is. Igen, a volumen: ez a hallgató hiányossága egyfolytában mindkét énekessel. Hogy miért nem hallani őket rendesen akkor se, ha dörögni kéne, mint például a börtönkép fináléjában, ott ketten nem teszik ki a szükséges hangerő negyedét se.

Palerdi Fülöp királya mellett a Főinkvizítort Rácz István énekelte, életében először. Mikor megszólalt első mondatában: „Son io dinnanzi al re?”, felkaptam a fejem. Úristen, egy hang! És basszus, igazi! Rácz remekül énekelt, pedig tulajdonképpen a szerep nem is igazán fekszik neki, ezt inkább basszbaritonok éneklik általában. Egyes hangokon hallatszott a munka, de megszólalt minden mintaszerűen. Ki kell azonban jelentenem, hogy ő Fülöp király, ő lenne Fülöp király, ha az Operaházban szakmai szempontok, és nem szimpátia alapján osztanának szerepeket.

Don Carlos szerepében László Boldizsár debütált, és többi szerepével összevetve az utóbbi évek számomra legjobb teljesítményét nyújtotta. Technikailag is jobb formában volt, mintha örvendetesen visszatalálni hallatszana ahhoz a hanghoz, melyet jó tíz éve egy Verdi Requiemben hallottam tőle először, és melyet később elveszteni látszott. A három előadásból csak az első kettőben hallottam néhány feszített, szorított hangot, de érdekes módon ez Carlos szerepében, a figura egzaltáltsága miatt kifejezési eszköznek is felfogható volt.

Az utolsó előadáson ő maga is érezhette, hogy megy a dolog, és ettől elkezdett extra magas hangokat énekelni ott is, ahol nem kéne. Például a Szabadságkettős végén felment a magas C-re, mint egykor Simándy, aki azonban nem hagyta ki előtte spórolásból a Posának felelő utolsó mondatot. Aztán csinált egy kotta átírást a tercettben, majd a kerti jelenet utolsó hangján is felfelé zárt. Nem tudok egyetérteni ezekkel a villogásokkal, mert egyrészt nincsenek a kottában, másrészt zeneietlenek: kiugranak ott, ahol éppenséggel harmonikusan együtt kellene szólni partnerével. Megjegyzem, hogy azt a C-t én Simándyval se szerettem, ugyanilyen okokból.

Posa márki szerepe volt talán az egyetlen, amely nem esett áldozatul a rendezői önkénynek. Haja Zsolt lényegében azt a figurát játszhatta, amely a darabban meg van írva, és ezt jól is csinálta: Haja egy rokonszenves Posa márki – csak sajnos tenor hangon. Az ő matériája is inkább világosodik az évek múlásával, mint sötétedik, énektechnikailag pedig Bretzhez hasonlítható: az egyik nem basszus, a másik nem bariton. Haja hangja se szól igazán egyetlen fekvésben sem, különösen erőtlen középfekvésben, ott, ahol telt, baritonális színnel kéne szólni, nevezetesen a Fülöppel énekelt duett két hatalmas tirádájában. Azok valójában hősbaritont, nem lírait kívánnak. A börtönképet megoldja hellyel-közzel, de technikailag nekem elfogadhatatlan, hogy énektechnikája egyáltalán nem baritonális, a magas hangok fedéséről mintha nem is hallott volna. F-ek, fisz-ek és g-k szólnak, mind nyitottan, amelyek inkább hallatszanak kiáltásoknak, mint egy bariton korrekten énekelt magas hangjainak.

A rendezői önkény legnagyobb áldozata figurában Erzsébet királyné, akiben úgyszólván semmi nem maradt az eredetiből. Tulajdonképpen már a jelmezzel eldől minden: az etikettnek megfelelő és elvárható szoros, magas gallérú, hosszú ruha helyett kapott egy rövid fekete ruhát a fene se tudja milyen korból, olyan dekoltázzsal, hogy Valery Violetta is megirigyelhetné. Valami hasonlóban énekelte anno Sudlik Mária a Kékszakáll Boulotte-ját. Kezébe nyomtak egy retikült, amitől olyan jelenség, mint amikor Margaret Thacher jelent meg a nyilvánosság előtt. Nem illett egy miniszterelnökhöz se, nevetett rajta mindenki – hát egy királynéhoz hogy illik!? Ezen kívül fel és alá rohangáltatja a rendező a lépcsőkön, ha kell, ha nem; vagy leülteti indokolatlanul szintén a lépcsőre, nem lévén semmi más ülőalkalmatosság a színpadon. (De nem csak őt, a lépcsőre letelepszik mindenki más is.)

Ilyen körülmények között is az összes előadás igazi élményét Ádám Zsuzsanna adta. Hangja mindig az, bármit énekel, ez a kivételes orgánum nem téveszt hatást. A 17-i előadáson mintha a rendezés őrültségeitől még kicsit gúzsba kötve táncolt volna, bár így is dominálva a teljes szereplőgárdát. Ám a Verdi-éneklés mintapéldáját a 25-i előadás utolsó felvonásában mutatta be, a szárnyaló forték mellett gyönyörű pianókkal, egy pillanat alatt állítva meg a levegőt. Igaz, ugyanezt megtette már a szobajelenet kvartettjében is, egyedül képviselt operai hangadást erőtlen partnerei mellett. Felüdülés volt hallgatni: egy hang a hangtalanságban, remény a reménytelenségben.

Ezzel a Verdi-énekléssel nem konkurálhatott Kriszta Kinga, a másik Erzsébet. Megtesz minden tőle telhetőt, dicséretes teljesítményt nyújt, de arról nem tehet, hogy Verdi nem az ő szerepköre. Mint a Pillangókisasszonyban, itt is a magas regiszterben akarja megmutatni, mit tud, ezért ott kicsit túl is „tolja”, gyakran tűnik úgy, hogy a csúcshangokon forszíroz. Ez pedig veszélyes tendencia, és egy ilyen magas regiszter még nagyobb kontrasztban áll az alatta szóló lírai szoprán matériával. Erzsébet királynéját összességében sikeres, de óvatosságra intő alakításnak tartom.

Az előadás Palerdi mellett hangilag leggyengébb pontja, ahogy arra számítottam, Szántó Andrea Ebolija. (Egy kolleganőm jutott róla eszembe, aki súlyos nyelvi hiányosságai ellenére egy nehéz témát akart elmondani turistáinak. Kérdeztem: ezt hogy fogod elmondani? Megvonta a vállát: majd eltáncolom. Hát így.) Szántó Andrea is eltáncolta, mondjuk úgy, eljátszotta Ebolit, de a szólamból, a mezzo fach legcsillogóbb briliánsából csak egy halom sápadtság lett. Szántó hangja se szól egyetlen fekvésben sem: alul leginkább próza, középen huhogás, fenn éles, mégis apró volumenű. A kerti tercettből így két férfi duettje lett, a 25-i előadáson Eboli nagyáriája pedig valóban az előadás abszolút mélypontja volt. Ilyen rossz Eboli-áriát utoljára 1981-ben hallottam, mikor Takács Klára kínozta a szerepet. Azt gondoltam, akkor is, amit most: talán inkább Tebaldót kéne….

Gál Erikától sokkal többet vártam, és sokkal többet is kaptam. Láttam őt Eboliként még a régi rendezésben, akkoriban leginkább a figura eleganciáját hiányoltam, máig se felejtettem a Fátyoldal alatti fenékriszálását. Hangilag tulajdonképpen rendben volt már akkor is, legfeljebb egyes magas hangja nem volt egészen tökéletesen intonált. Azóta a mezzo hangból lényegében drámai szoprán lett, ezt már tavalyelőtti Santuzzájában is megállapítottam. Így most a magas regiszterben nincs semmi problémája, jól szól középen is, legfeljebb az alsó fekvésben lehet a nézőnek hiányossága. Jó Eboli, de szoprán hangon.

Tebaldoként Kálnay Zsófia, Lerma grófként Kiss Tivadar közreműködött. Végezetül meg kell említenem a Mennyei hangocskát, Rácz Ritát, aki annak ellenére, hogy a szokásoktól eltérően nem a színfalak mögül szólt, hanem a színpad közepére állítva, olyan pici volumennel, hogy a szólam teljesen elvesztette éterien transzcendens jellegét. Hol van már az az idő, mikor egy Marton Éva vagy egy Fekete Vera énekelte a Mennyei hangot?

Az Énekkar a 17-i előadáson a tőlük megszokottól és elvárttól picit elmaradva énekelt. Hiába, ők maguk állították fel azt a nagyon magas mércét, amely ilyen módon már elvárássá is lett irányukba. Hallottam már őket jobbnak is, gondoltam. 25-én és 1-én semmi ilyet nem kellett gondolnom, tökéletes formában élvezhettük produkciójukat, amelyből a börtönkép forradalmi lendületű és erejű hangját, illetve az autodaféban az eretnekek felett ítélkező hét basszus szép tónusát emelném ki.

A Zenekar a darabnyitó fúvósok pár kilengését tekintve nagyon meggyőzően játszott, de 1-re azok is eltűntek. Halász Péterről le kell szögeznem, hogy most volt az első alkalom, mióta produkcióit figyelemmel követem, hogy nem kell vitatnom egyetlen tempóját se, biztos kézzel és figyelmesen irányított, ezt 25-én sikerült jó szögből megfigyelnem. 1-én azonban Szennai Kálmán egy korrekt produkció színvonalát messze felülmúlva, energikusan, magával ragadóan dirigált, a finálé zárórészét életemben nagyon ritkán hallottam ilyen lendülettel, drámaian megfogalmazni.

Újraolvasva írásomat meg kell állapítanom, hogy sok jóról nem tudtam beszámolni. Sajnos. Visszagondolva a múltra, és elképzelve a jövőt, nem hiszem, hogy ezt a rendezést még egyszer meg akarnám nézni. Azért, mert nem találtam meg benne se Schillert, se Verdit, helyettük csak egy-két jó, de sok alkalmatlan énekest. Gondoltam is magamban többször: szegény Schiller, szegény Verdi. De valójában nem: szegény én. Szegény mi. Mi, akik láttunk még igazi Don Carlosokat, amely az ötvenes évektől kezdve a budapesti Operaház legerősebb produkciói közé tartozott. És szegény ők, akik nem láttak olyan előadásokat, amilyeneket mi láthattunk, és azt hihetik, ez a Don Carlos, így kell csinálni. Biztosíthatom őket, hogy nem ez és nem így kell. Sőt: így nem is szabad.

fotó:© Berecz Valter