Perfekt élmény – Turandot a Müpában

2025. május 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

GIACOMO PUCCINI: Turandot

Turandot - Oksana Dyka
Kalaf - Alfred Kim
Liu - Selene Zanetti
Timur - Gábor Géza
Ping - Fülep Máté
Pong - Varga Donát
Pang - Megyesi Zoltán
Altoum császár/Perzsia hercege - Kálmán László
Egy mandarin – Gáspár István

Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara
Nemzeti Énekkar
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez. Carlo Montanaro

Az utóbbi években, de tulajdonképpen életemben általában is, nagyon ritkán fordult elő velem, hogy egy operaelőadás vagy koncert helyszínét elhagyva az a jóleső érzés fog el, hogy maradéktalan élményt kaptam. Olyan van, hogy a fellépők közül valaki vagy valakik nagyon nagy hatással vannak rám, vele vagy velük nagyon elégedett vagyok – de mellettük akadnak, akikről egyetlen jó szavam se tud lenni. Ám olyan eset, hogy egy előadás részeiben és egészében is boldoggá tegyen, nagyon ritkán fordul elő. (Aki csak a live streamet látta és hallgatta, nem biztos, hogy ugyanazt az élményt kapta, mint mi a helyszínen, ahol úgy álltunk fel a székünkből, hogy összességében életünk legjobb Turandotjának voltunk tanúi.)

Ilyen volt május 15-én Puccini Turandotja a Művészetek Palotájában, amelynek főpróbáját is szerencsém volt megnézni két nappal korábban. A Nemzeti Filharmonikusok évek óta előad három operát hangverseny formában, ebből mára bérlet is lett, és a budapesti operarajongók boldogan töltik meg a Bartók termet, mert az Operaházhoz képest kifejezetten olcsó jegyekkel láthatnak kiváló produkciókat. A tavalyi szezon Aidája összességében nem volt megközelítőleg sem akkora élmény, mint az idei Turandot, de az abból toronymagasan kiemelkedő koreai tenorista, Alfred Kim neve, aki most Kalafot énekelt, önmagában garancia volt, hogy valami jóra számíthatunk idén is.

Nem kellett csalódnunk. Az Aidától eltérően azonban ezúttal sikerült nagyszerű fellépőket találni a mű teljes szereposztására. Egyszerűen nem volt gyenge láncszem, sőt: ha alább egyes szereplőket illetően lesznek olyan megjegyzéseim, amelyeket bírálatnak értenének, előre bocsátom: nem azok. Esetleges apróságok az összbenyomást és a komplex élményt semmiben sem befolyásolták.

A Turandot előadások első számú kérdése, sikerül-e megfelelő címszereplőt találni. Ami már évek, évtizedek óta nehéz feladat. Bár a mostani Turandot, Oksana Dyka produkcióját illetően már a koncert előtt polémia alakult ki a facebookon, a koncert közvetítése után még inkább. Sőt, külhoni, vájtfülű operabarátaim már 8-10 évvel ezelőtti fellépéseiről a MET-ben elég rossz véleménnyel voltak. Meghallgattam ez utóbbiakat, és nem találtam egyáltalán rossznak. 12-13 évvel ezelőtti Aidája és Améliája pedig kifejezetten nagyon tetszett. És magával ragadott most is élőben.

Dyka egy jó volumenű lírai szopránból vált előbb spinto, majd drámai szopránná. Ha drámai szoprán egyáltalán – azt hiszem, nem az, de igaz rá, amit tanára mondott egykor Ingrid Bjonerre, a nagy norvég énekesnőre, aki kora legnagyobb Wagner-szopránjainak egyikeként a legnagyobb Turandotok közé is tartozott: „te egy lírai hang vagy, aki tud drámaian énekelni.”

Mikor Dyka a főpróbán megjelent a pódiumon, bevallom, egészen delejes hatással volt rám. Igazi jelenség. Képzeljenek el egy tökéletesen, a legapróbb részletekig harmonikusan összeállított, egyszerű, minden feltűnősködés nélküli, mégis fantasztikusan elegáns megjelenést. Mintha az egy copfba fonott hajtól a bőrdzsekin és testhez simuló ruhán át a rövid szárú csizmáig egy stylist dobozából kelt volna ki, egyszínű feketében. (A koncerten teljesen más stílusú és színű, gazdagon díszített ezüst ruhában lépett fel.) Teljes hangon énekelt a főpróbán ő is, mint mindenki más is, így kétszer volt alkalmam tüzetesen megfigyelni hangjának erényeit és hibáit.

A rettegett ária első felében feltűnően szűk torokkal énekelt, mondhatni beszorítva, nem is éppen kellemes, olykor éles hangszínnel. Nem is egészen tisztán, mert a szűk torkon való hangadás miatt többször felfelé disztonált. Ebben a részben egyáltalán nem feltételeztem azt hatalmas volumenű, bombabiztos forte magas regisztert, amelyet az ária második részében, és később tulajdonképpen végig, a kérdésekben és a fináléban is mutatott. Az első részben hallatszott a lírai szoprán múlt, de a másodikban a drámai szoprán jelene is.

Annak ellenére, hogy a darab konzertant ment, Dykának sikerült legjobban a figurát is pódiumra varázsolni. Egyszerű eszközökkel, egy-egy pillantással, mosollyal delejezte a közönséget, de tenor partnerét is. Akivel egyébként színpadilag és hangilag is remek párost alkottak, a főpróbán és az előadáson is evidens volt, hogy szeretnek együtt dolgozni.

Hogy Dyka igazi színpadi lény, igazi profi, jelezte, ahogy meg tudta oldani az a problémát, amelyet magának okozott. A második kérdés helyett ugyanis a harmadikat kezdte énekelni. Bennem meghűlt a vér: Most mi lesz? – de neki a szeme se rebbent akkor se, mikor már nyilvánvaló volt a helyzet számára is. Énekelt tovább, és a kérdés közepén a karmester egyetlen halk súgására váltott a helyes szövegre. Aki nem ismeri darabot, valószínűleg észre se vette; sok énekesnő talán belezavarodott volna, leáll az egész és kezdhetik újra. Hogy nem így történt, bizonyíték Dyka profizmusára és muzikalitására. Összességében tehát produkcióját nem mondanám hibátlannak, mégis maradéktalanul meggyőzőnek tartom, legalábbis számomra az. Mert az opera komplex dolog, mint tudjuk, nem mindig a hibátlan a hatásos.

A koncert hőse azonban koreai barátunk, Alfred Kim volt. Hihetetlenül rokonszenves, szerény ember benyomását kelti, nincs viselkedésében semmi fakszni, ahogy éneklése is a letisztult tökéletesség. Úgy tűnik, nem ismer se nehézséget, se technikai problémát. Szórja a legmagasabb hangokat, hatalmas volumennel és fénnyel a Bé-ket, H-kat, a Turandot ária végén, majd a kérdések lezárásakor olyan sistergő magas C-t, hogy a hallgatónak lélegzete áll el tőle.

Egy tenor hang, amely Nemorinótól Radamesig, Kalafig mindent tud énekelni, mert annyira hajlékony. Otellót nem képzelnék vele, mondtam, de azóta kiderült, hogy sorozatban énekli azt is, egyelőre a kárszenvedés legkisebb hangi jele nélkül, köszönhetően briliáns technikájának. Hihetetlenül jó pozícióban szól, elképesztő csengéssel, amely átvisz minden együttesen és zenekaron, eljutva a karzat legtávolabbi részébe is. Neki kellene a legnagyobb házakban énekelni ezeket a szerepeket, nem azoknak a ma sztárolt, középszerű vagy még gyengébb tenoroknak, akik Kimnek a közelébe se jönnek. Hogy nem így van, az a mai operavilág abszurditásai közé tartozik. Reméljük, hogy az újabb pesti siker után, amelyet hazavitt a mostani Turandotban, lesz ismét alkalom, hogy újra láthassuk, hallhassuk. (Egy jó Otello vagy Trovatore, esetleg?)

Két ilyen nagyágyú mellett nem könnyű érvényesülni a többieknek. Selene Zanetti Liú szerepében nem tűnt azonos súlycsoportba tartozónak, de biztos technikára alapozott, nagyszerű piano kultúrája garancia volt rá, hogy nem marad árnyékban. A középregiszterben bizonyos részekben én kicsit keveselltem a hangadás volumenét, a hang erőteljesebb testét, pedig egészen közel ültem hozzá. A közönség lelkesen ünnepelte meg őt is, tulajdonképpen nem érdemtelenül.

A magyar közreműködők is nagyon kitettek magukért. Timurként Gábor Gézát most láttam először a szerepben. Jól teljesített, különösen tetszett a kulcsrészben, a Liú halála utáni szólóban: szép tónusú hangon, őszinte érzéssel tette hitelessé az agg király kísérője halálán érzett fájdalmát.

A legjobbakat tudom mondani a három miniszterről. Megyesi Zoltánt már nem először tudom megdicsérni Pangként, míg Varga Donáttal első találkozásom volt Pongként. Melléjük csatlakozott beugróként Fülep Máté, akinek neve és képe a koncert kísérőfüzetében nem is szerepelt. Fülepre tavaly nyár óta nagyon figyelek: kisebb szerepekben is jelentős fejlődést mutat, és elégedetten állapítottam meg, hogy fülem nem csalt meg: Pingként az eddigieknél jóval nagyobb szerepben nyújtott kitűnő produkciót. Miniszter-tercettjük a legjobb volt, amit az elmúlt évtizedben hallottam.

A magyar operalátogatónak elmondhatatlan szerencséje van az énekkarokkal. Az Operaházban, ha egy előadásban mindenki bűn rossz, arra bizton számíthat, hogy a kórusban nem kell csalódnia. Ugyanez mondható el most a Nemzeti Énekkarról (karigazgató: Somos Csaba), akik most fényes gárdában is a legfényesebb ékkövek közé tartoztak. Már nincsenek újabb jelzőim, évek folyamán elkoptattam mindet: homogén hangzás, gyönyörű tónus minden fekvésben és dinamikai tartományban; fortéban szólnak, mint az ágyú, különösen lehengerlőnek találtam most a női kar szoprán szólamát. A felnőttekkel egyenrangú élményt jelentett a Kodály Zoltán Zeneiskola Gyermekkarának gyönyörű éneke (karigazgató: Sapszon Borbála és Sapszon Ferenc.)

Az énekkarból került ki a Turandot Altoum császára és Mandarinja, Kálmán László és Gáspár István, akik bizony messze jobban teljesítették feladatukat, mint azt az utóbbi években az Operaház előadásain főállású szólistáktól hallottam.

Az egyértelműnek tűnt a főpróba és a koncert alapján is, hogy a zenekar, akárcsak az énekkar is, nagyon szereti a karmestert, Carlo Montanarót. Sokszor dolgoztak már együtt, ezt tudjuk, félszavakból is értik egymást, látható lelkesedéssel követik világos utasításait. Egy ilyen értékes munkakapcsolatot érdemes ápolni, Magyarországon ennek régi hagyománya is van, hiszen Gardellitől, Patanétől kezdve Morandiig és Saccaniig mindig remek karmesterek segítették gondozni az olasz repertoárt. Montanaro sokkal, de sokkal meggyőzőbb és eredményesebb volt, mint a tavalyi Aidában a más darabokat egyébként jól dirigáló Riccardo Frizza. Ha belcanto, jöhet Frizza, de ha Verdi, egyértelműen Montanaróra szavazok.

Nem árulok el titkot, hiszen a jegyek már kaphatók, hogy a Nemzeti Filharmonikusok bérletében, a következő szezon programjában lesz ismét Verdi, mégpedig a Nabucco, a mongol csodabaritonnal, Amartuvshin Enkhbattal, és Csajkovszkij Anyeginje egy nagyszerű orosz szopránnal, Anna Shapovalovával. Nézzenek utána, és ha tehetik, váltsanak jegyet! Garantálom, hogy érdemes!

fotó:© MNF/Csibi Szilvia