Az atmoszféra teremtésétől a karikatúráig – A Figaro lakodalma az Operaházban

2025. augusztus 5.
Magyar Állami Operaház

MOZART: Figaro lakodalma

Almaviva gróf - Szemerédy Károly
Almaviva grófné - Tuznik Natália
Figaro - Pataki Bence
Susanna - Brindás Boglárka
Marcellina - Farkasréti Mária
Bartolo - Szvétek László
Cherubino - Kálnay Zsófia
Don Curzio - Szerekován János
Basilio - Szeleczki Artúr
Barbarina - Anija Lombard (operastúdió)
Antonio - Hábetler András

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
vez. Hamar Zsolt

Az Operaház tavaly vezette be újítását, hogy nyaranta is működnek, ugyan csak félárbócon, egyidőben egy-egy kiemelkedően népszerű dalmű heti három-négy előadásával. Az idei július második fele és augusztus eleje a Figaro házasságát hozta, amit pár éve Figaro lakodalma címen adnak. Mozart nemcsak népszerű szerző, de a Figaro olyan alapmű, amit bárhol és bármikor örömmel néz/hallgat meg a Nagyérdemű.

Ez a nyári operajátszás az Operaházban egyébként nem újkeletű ötlet. Például Galgóczy Judit most is aktuális Figaro-rendezése először szinte napra pontosan 28 esztendeje, 1997 augusztusában, egy mára elfeledett külsős cég rendezvénye, a BUDAFEST keretében csendült fel az Operaházban, s az intézmény csak következő januártól adja „saját jogon”.

28 év hosszú idő egy dalmű életében, különösen mostanában, a pörgős operarendezések időszakában. Galgóczy munkája – ha jól számolom – már a hetedik operadirektort „fogyasztja”, s ritka kivételként (Nádasdy Bohéméletjével és Szinetár Cosijával egyetemben) túlélte Ókovács Szilveszter rendezéseket letipró akcióját is. Ennek oka egyébként a rendezés kvalitásai mellett az is lehet, hogy a feltörekvő rendezőgeneráció kevéssé tud mit kezdeni Mozart (és Da Ponte) zsenialitásával. A Figaro ugyanis ledobja magáról kortárs értelmezési ötleteket. Galgóczy rendezése tényleg a műből indult ki, kisebb szépséghibák mellett nemcsak az ínyencek, hanem a nagyközönség számára is fogyasztható. (Bár az a tapsrend alatti szegfűdobálást szívesen elfelejteném.) S nem utolsósorban méltán demonstrálja két néhai, életművét az Operaházban beteljesítő alkotó munkásságát, a jelmeztervező Vágó Nellyét és a díszlettervező Csikós Attiláét.

Ha van egy fogyasztható Figaro-rendezésünk, akkor már minden a zenei megvalósításon és a remélhetően ideális szereposztáson múlik.

Ezen az estén Hamar Zsolt irányította az együtteseket. Korrekt tempói, biztonságra törekvő irányítása mellett is feltűnt a maszatos zenekari hangzás, a frázisok csak nagyjából történő megvalósítása. Összességben hiányzott az a jellegzetesen kifinomult Mozart-hangzás, melyet az elmúlt évtizedekben azért Ferencsik János, Erdélyi Miklós, Lukács Ervin vagy Kovács János kezei alatt rendre megszületett.

Az Operaház láthatóan fiatalítani igyekszik, ez azonban csak helyenként hozta meg a várt eredményt. A szólisták közül toronymagasan kiemelkedik Tuznik Natália Grófnéja. Megvan benne a szerephez szükséges finom elegancia, a szólam hibátlan előadásán túl a személyiség varázsa. Atmoszférát teremtő előadó, akinek alakításában benne rejlik sok izgalmas főszerep, de a Manonhoz hasonló drámai szólamoktól egyelőre még távol tartanám. Színpadi megjelenése is illúziókeltő.

Kellemes meglepetés volt Almaviva gróf szerepében Szemerédy Károly. Nemcsak hangban, de játékban is nagyszerűen illik a figura. A hódítani törekvő gróf kicsit egysíkú alakját nagyszerűen tölti meg apró játékokkal, tekintettel, kézmozdulatokkal. Azt hiszem, ez Szemerédy igazi fachja, nem véletlenül keltett csalódást pár héttel ezelőtt Renato szerepében, a helyében nem tolakodnék olasz hősbariton feladatokért.

Kicsit visszafogott alakítással, de korrekten megoldotta Cherubino figuráját Kálnay Zsófia, aki érezhetően kicsit tartósan megragadt a nadrágszerepek okozta sztereotípiákban. Hangi formálása igényes. Hasonlóan jó volt határain belül Farkasréti Mária Marcellina szerepében. Kicsit sajnálom, hogy áriája (miként Basilioé) a szokott húzások miatt kimaradt.

Számomra az előadás egyik vonzó pontja volt Pataki Bence, aki ezen sorozatban kapta meg először Figaro szerepét, mert régóta hiányoltam, hogy főszerepekben is próbálják ki ezt a tehetséges fiatal baritont. Vagy a feladat összetettsége, vagy egészségi állapot miatt, Pataki kisebb mértékű csalódást okozott. A figura és a játék megvan, de a hangi alakítás a vártnál szerényebbre sikerült. A mélységek csak haloványabban szólalnak meg, a kényesebb magasságokat óvatoskodva énekli. Mivel majd ősszel is megkapja a szerepet, reméljük, túllendül ezen a kezdeti állapoton.

Brindás Boglárka Susannaként a figura nagyon leegyszerűsített változatát nyújtotta. A szólam megvan, de a játék és a kisugárzás kevéssé. Bosszantóan mórikálja magát, mintha Susanna egy butuska, indulatvezérelt fruska lenne, pedig dehogy. A hangi egyoldalúság különösen feltűnő volt Tuznik Natáliával közös jeleneteiben.

Az előadás üde színfoltját jelentette az operastúdiós Anija Lombard Barbarina ügyes és muzikális megformálásával.

A kisebb férfiszerepek (Bartolo, Basilio, Antonio, Curzio) alakítói sajnos nemcsak a figurát, hanem a zeneiséget is bántóan karikatúrára vették, ami sokat rontott jeleneteik élvezetén.

A földszint a fővárost felkereső külföldiekkel volt tele, akik némi fegyelmezetlenséggel ülték végig az előadást, majd a végén felálló ovációval ünnepelték a szereplőket – teljesítményüktől függetlenül.