Turandot nekem először, hosszú ideig utoljára – Operai napló

Magyar Állami Operaház
2025. október 7

PUCCINI: Turandot

Turandot - Boross Csilla
Altoum császár - Gulyás Dénes
Timur - Palerdi András
Kalaf - Giorgi Sturua
Liú - Pasztircsák Polina
Ping - Azat Malik
Pang - Szappanos Tibor
Pong - Pál Botond (operastúdió)
Mandarin - Kiss András

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Rajna Martin

A 2024. novemberi premier után most került másodszor színre a Turandot most látható új operaházi produkciója, amely felváltotta Kovalik Balázs 1997-es, roppant népszerű és óriási sikereket arató rendezését. Tavaly nem néztem meg, mert egyik szereposztás sem vonzott, de a premier után látott képek és olvasottak sem csináltak hozzá cseppnyi kedvet se. A Müpában látott májusi szenzációs konzertant Turandot után elhatároztam, hogy nem is fogom megnézni, nem akarván felülírni az ottani hatalmas élményt, amelyről akkori beszámolómban hírt adtam. Hogy szándékomat megváltoztattam, annak egyetlen oka volt: az új címszereplő, Boross Csilla.

Lukács Miklós, aki nem csak az Operaház igazgatója volt egykor, hanem a Zeneakadémián az operai szerepgyakorlat tanára is, azt mondta egyik növendékének, aki később találkozott is a szereppel: inkább öt Turandot, mint egy Nyugat lánya! Mivel Boross Csilla néhány évaddal ezelőtt nem jól, hanem nagyszerűen énekelte Minnie-t, jogosan gondolhatta ő is, a színház vezetősége is, hogy eljött az idő, hogy színpadra álljon a kínai császárlány hírhedten gyilkos szerepében.

Erre további érveket szolgáltatott a tény, hogy Boross az elmúlt majdnem másfél évtizedben sikerrel vitte színre a legnehezebb drámai szoprán feladatokat, nemzetközileg jegyzett Abigél, Lady Macbeth, Norma, Aida lett belőle, egyebek mellett. Ha megkérdeznek, nem ajánlottam volna neki, hogy vállalja Turandotot, mert akármilyen nagyszerű volt a felsorolt és fel nem sorolt szerepekben, úgy gondolom, hogy a szólam nem arra a hangra íródott, mint amilyen az övé.

Közismert, hogy Boross Csilla kiváló mesterek irányításával tanulva, hatalmas vokális fejlődést mutatva, koloratúrszopránból vált alkalmassá ezekre a drámai szoprán feladatokra. Azonban az eredendő jellemzők, a bársonyosan szép, puha hangszín, az első sorban a magas regiszterben erőteljes hang nem az a matéria, amit az operatörténelem nagy Turandotjaitól megszoktunk. Nem vág, nincs benne a legjobb értelemben vett élesség ill ércesség, amely ellentmondást nem tűrően visz át a zenekaron, közép- és mély regiszterben nem elég súlyos. Mondhatják persze, hogy ma már nincs olyan drámai szoprán, mint Eva Turner, Gina Cigna, Birgit Nilsson, Ghena Dimitrova, Gwyneth Jones és Marton Éva, de a művet játszani kell, mert a közönség imádja, és egyébként is, Puccini remekműve nem hiányozhat a repertoárról. Ezért aztán az utóbbi évtizedekben hozzá kellett szoknia a világnak a kisebb, líraibb hangú Turandotokhoz. Olyanokhoz, akik valamikor a műben Liút énekelték, nem a címszerepet.

Ilyen kiindulási helyzetben Boross Csilla egyet tehetett: saját eszközeivel teremtette meg saját Turandotját. Amely egyébként nem előzmények nélküli: hasonló úton járt egykor Montserrat Caballé is, aki a világ legnagyobb Liújából lett Turandot, és párizsi alakítása a legérdekesebb interpretációk egyike a szerep történetében. Semmiben sem volt szokványos, sokak szerint nem is hiteles, de hogy érdekes, az biztos.

Jól ismerve az 1980-as párizsi előadást, számos olyan caballés eszközt, dinamikai árnyalatot és megoldást hallottam ezen az estén, amelyet a süvöltő hangú szopránok alakításában hiába keresnénk. Boross Csilla hercegnője alapvetően lírai, biztos vagyok benne, hogy tudatosan. Nem akar sehol többet adni, mint amennyi megvan a hangjában. Megvannak a biztos magasságok, ha nem is óriási volumennel, de az is tény, hogy a rendezés két kulcsfontosságú részben is borzasztó előnytelen akusztikai helyzetbe kényszeríti: az áriában és az apjához való könyörgésekor is hátulra rendezi. A kérdésekben áll csak elöl, és ott sokkal erőteljesebben is szól.

Összefoglalva: Boross Csilla alakítása nem a szokványos Turandot, hanem egy intelligens énekesnő egyéni megoldása, amellyel lehet vitatkozni, lehet elfogadni vagy sem. Kétségtelenül nem felel meg a bennem élő Turandot-emlékeknek, ezáltal a szerep vokális megoldásáról alkotott képemnek se, de számos olyan értéke van, amely miatt érvényes interpretációnak kell tekinteni.

Partnerének Kalaf szerepébe egy fiatal külföldi tenor, Giorgi Sturua érkezett Budapestre. Életrajzában nem adják meg egyértelműen származását, a felsorolt városnevek alapján azt gyanítom, hogy grúz. Jó iskolával, kellemes hangon énekel, megvannak a szükséges magasságai, még az opcionálisak is; csak éppen a matéria nem az, amire itt szükség lenne. Pedig a címszereplővel ellentétben a rendezés őt nem az előtérben, hanem egyenesen a rivaldán mozgatja szinte a teljes műben. Hiányzik a súly, az átütő erő és volumen. Mint már annyiszor, a valódi méreténél sokkal nagyobb szerepkört éneklő tenor esete az övé – ami manapság nemzetközi tendencia. A májusban a Müpában hallott, fenomenális Alfred Kim után alakítását maximum közepesnek tudom minősíteni.

Pasztircsák Polina Liúja meglepett, mert életemben először kifejezetten tetszett az alakítása. Elsősorban vokális szempontból: hangját soha nem hallottam ilyen fénnyel és erővel szólni. Valószínűleg azért, mert ez az ő igazi szerepköre, Violetta sokkal összetettebb vagy Nedda drámai erőt kívánó szólama számomra túl voltak hangi határain, nem beszélve Amelia Grimaldiról.

Palerdi András folytatja a tavalyi évadban már megszokott – meg lehet ezt szokni? – éneklését, melyet, ha nagyon tapintatos akarok lenni, sápadtnak neveznék. Az első felvonásban teljesen elnyeli a zenekar és a kórus, csak a Liú halála utáni részben szerzett néhány kellemes percet. Nyilván, mert ott nem zavarja a zenekar.

A három miniszter, Azat Malik, Szappanos Tibor és Pál Botond sápadtságban méltó társa volt Palerdinek. Külön-külön hangilag szinte semmi, együtt épp megütik az elfogadható mércét. Sajnos annak a kornak menthetetlenül vége, amikor igazi hangok énekelték ezeket a szerepeket, jövőre lesz negyven éve, hogy utolsó élményszerű tercettben gyönyörködhettem, amelyben mindenki a helyén volt: Patricio Mendez, Korcsmáros Péter és Rozsos István, Marton Éva 1986-os Turandot-előadásaiban. Azóta mindig becsúszott egy vagy több zavaró elem.

(Itt jegyzem meg: ki mondta, hogy Azat Malikra a színháznak okvetlenül szüksége van? Az idei évadban több baritont is szélnek eresztett a vezetőség, Kelemen Zoltán, Káldi Kiss András, és főként Fülep Máté, aki májusban nagyszerű Ping volt a Müpában, nem kapott semmi szerepet. Malik ellenben megmaradt. Milyen kár, hogy a vezetőség nem látogatja sem a saját előadásait, se más budapesti helyszíneket! Ha májusban hallották volna Fülep Pingjét, biztos nem őt küldik el. Vagy ha nem biztos: hátha.)

Kiss András énekelte a Mandarint, a tőle lassan megszokott stabil színvonalon, jó hangon. Örvendetes dolog, ha valakit lehet hallani kis szerepben is. Altoum szerepében Gulyás Dénes, akinek a hangját, bevallom, nem ismertem fel. Először azt hittem, nem is ő énekel, mert az amúgy jól szóló hangból teljesen hiányzott a korábban ismert éles-fényes szín. (Érdekes, hogy mikor Nicolai Gedda hetvenhét évesen énekelte a szerepet Amszterdamban, első hangjából is azonnal fel lehetett ismerni, hogy igen, ez ő, Gedda. Gulyás Dénes hangjából ez teljesen lehetetlen volt, tulajdonképpen az egész szólamban.)

Az Énekkar kitűnően teljesített most is, a Turandot mindig is legjobb produkcióik közé tartozott. A Zenekar Rajna Martin irányításával szintén hozta szokásos jó formáját.

És végül a rendezésről. Amelyről általában a recenziók elején szoktunk olvasni, én most a végére hagytam. Nem szoktam részletesen elemezgetni a rendezői koncepciókat, mert az utóbbi években, lassan már évtizedekben, annyi bosszantó és/vagy ostoba színpadra állítást láttam, hogy elment a kedvem a rejtvényfejtéstől – ezt a szórakozást meghagyom Kalafnak. Ami engem érdekel, hogy a rendezés ne legyen zavaró, partitúra ellenesen önmegvalósító.

Ilyen értelemben Barta Dóra rendezése jól nézhető, a modern és a konzervatív felfogás között egyensúlyoz, nem forgatja fel úgy a művet, mint például legutóbbi bécsi elmebaj tette. A már korábban említett akusztikailag énekes-ellenes megoldást leszámítva, amellyel alaposan kiszúrt a mindenkori címszereplővel, nagyobb kifogásom ilyen szempontból nem lehetett; igaz, az is épp elég. Kár, hogy a rendezőnő nem tudott elszakadni balett kötődésétől. Szinte az egész előadást végigkíséri az a lehetetlen és teljesen felesleges, vonaglós koreográfia, amelyet már a Gioconda Órák táncában is nehezen viseltem.

Az előadás legnagyobb problémájának, minden fentebb taglalt előtt és felett, a Berio-féle finálét tartom. Amely már az ősbemutatójakor Salzburgban is lényegében megbukott, szinte sehol nem játsszák – naná, hogy akkor nekünk azt kell játszani! Mert mi mindig különbözünk! Szegény Franco Alfanót is folyton azzal csepülték, hogy hiányzott belőle Puccini zsenialitása, amivel befejezhette volna a finálét. Sose értettem ezzel egyet, igazságtalannak tartottam. Alfano nem Puccini, ez világos, de jó zenészhez illően, alázattal fejezte be az operát. A záróduettben mindkét főszereplőnek nehéz, de hálás feladatot írva, a közönségnek pedig a mű legnépszerűbb dallamára írt kórustablóval megadta a katarzis lehetőségét.

Berio zenéje unalmas, terjengős, érdektelen, néhány dallamfoszlánytól eltekintve teljesen idegen a műtől és Puccinitől. Megfosztja a főszereplőket az énekesi lehetőségtől, a közönséget a katarzistól. Nem is értik a nézők igazán, mi történt: a siker messze elmarad a szokásos Turandot-végi tombolástól. Aki tanúja volt, hogy ünnepelte egykor Rico Saccani előadásait a publikum, tudja, miről beszélek. Aki nem… az tapsol ennek. Tombolás nélkül. Én tomboltam: belül a dühtől. Ez a finálé agyonvágta az egész produkciót. Amíg ez megy Pesten, be nem ülök még egyszer a Turandotra, az biztos.

fotó:@ MÁO, Nagy Attila