Különös dolog egy koncert, vagy operaelőadás élményét összevetni a róla készült lemezfelvétellel vagy videóval. Rendszerint csalódást okoz.

A Camerata Trassylvanica sikere elsősorban a különleges vonóshangzásnak szól. Annak a hangzásnak, amely egyszerre hordozza a Hubay iskola német-magyar és az Enescu-Thibaud iskola francia-román hagyományait.

Nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy egy zene értékét az a kor határozza meg, amiben született. Az biztos, hogy egy sajátos asszociációkkal operáló mű megértéséhez segítség a miliő alapos ismerete, de az igazi esztétikai minőség kortalan

A ritkaságokat is tartalmazó hetedik CD közreadásával lezárult a joggal zenetörténeti jelentőségűnek nevezhető sorozat, melyen Kocsis Zoltán Bartók Béla összes szólózongorára írott művét adja elő.

Hat füzet, 153 darab. A legegyszerűbb unisonótól a legbonyolultabb ritmikájú és harmonizálású előadási darabokig. Pedagógiai célzattal készültek így aztán hamar utolérte őket a végzet:

A 19. század Európában és hamarosan Amerikában is a hangszeres virtuózok és az olasz bel canto lázában ég. A kettő szorosan összefügg: a hangszeresek mi mást is játszanának, mint a közönségigényeket a legmesszemenőbbig kiszolgáló opera parafrázisokat

Az amerikai Jeni Slotchiver bemutatkozó albuma, mely öt év dobozban érlelődés után tavaly látott napvilágot a Centaur Records-nál Busoni műveket tartalmaz. Jó választás!

Chopin és Shostakovich 24-24 prelűdje hallható a CD-n. Míg az elsőből számtalan felvétel létezik, az utóbbi nem kapható a piacon. Legalábbis teljes felvétel nem. Pedig többnyire jó darabok.

Rudolf Buchbinder kilenc Strauss-átiratot játszik, zömében ismert, híres kompozíciókét.

Vajon hogyan játszotta Bach a saját műveit? Hogyan improvizált Mozart vagy Beethoven? Lisztről, Paganiniről már nem is beszélve. Önök még sosem gondoltak rá, hogy kicsit túl későn találták fel a hangrögzítést?

Ezt a lemezt én választottam, és higgyék el, kellő alázattal és áhítattal helyeztem a lejátszóba. De a szomorú helyzet az, hogy nem tudok mit kezdeni a két CD-t megtöltő, 1946 és 1957 között készült csembaló felvételekkel.

Különös teremtmény a zongorista. Saint-Saens egyenesen az állatfajok közé sorolja szegényeket, de a legvirtuózabbakat még az ördöggel kötött szövetséggel is gyanúsítgatják.

Minden gyűjtő polcán óhatatlanul vannak olyan lemezek, melyeket ritkán, esetleg soha nem hallgat meg. Hogy akkor miért? Azért mert csak! Mert a rajtuk lévő művek személyes preferenciáktól függetlenül is olyanok, hogy illik meglenniük!

Minden kor rosszabbnak tartja a sajátját a szülei, nagyszülei \"boldog\" éveinél azon egyszerű oknál fogva, hogy azokat a nehézségeket, borzalmakat nem ő szenvedte meg.

Hát nem gyönyörű? De az. Már kimondani is élvezet. Próbálgassák csak! És képzeljék el hozzá a kedvenc középkori templomukat misztikusan hűvös leheletével.

Senki sem tudja honnan jött. Egyszer csak ott volt Buenos Aires, a jó levegő városának bűzös külvárosaiban. Talán neve sem volt. S ha volt is, nem jelentett semmit.

Ilyen állat pedig nincsen. Még most sem hiszek a fülemnek, sőt az is lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Hogyan jelenik meg egy álom az igazi, három dimenziós valóságban? Nem tudom, nem voltam ott, de történhetett akár így is:

Bár a szerző szerint a 28 évet átölelő anyag különböző zenei gondolkodásról ad számot, én nem hallok jelentős stiláris különbséget közöttük.

Boldogult Zeneakadémiai éveim egyik legizgalmasabb stúdiuma volt az elektronikus zeneszerzés tantárgy. Kis stúdió a Vigadó egyik szobájában, szalagos stúdiómagnetofonok körben a falak mentén, keverőpult, kábelek és sok-sok szalag.

Három előadó, három zeneszerző, három mű. Trio Marinetti, Nino Rota, Jean René Francaix, és Bohuslav Martinu. 49 perc fuvola-hegedű-zongora trió. Ennyi.