Koncertek lemezen

Schubert: Symphonie No.9; Gesang der Geister über den Wassern Wiener Philharmoniker Monteverdi Choir John Eliot Gardiner Deutsche Grammophon 457 648-2

Különös dolog egy koncert, vagy operaelőadás élményét összevetni a róla készült lemezfelvétellel vagy videóval. Rendszerint csalódást okoz.
Ott álltam 1992 január elsején tizenegy óra előtt a bécsi Musikvereinban, izgatottan várva Carlos Kleibert, hogy aztán néhány perc múlva felcsendüljön a Windsori víg nők nyitánya (a Bécsi Filharmonikusok abban az évben ünnepelték fennállásuk másfélszázados évfordulóját, természetes, hogy az alapító muzsikája szólalt meg azévben először). Zseniális koncert volt, életem talán legnagyobb élménye, de a róla készült videofelvétel nem tudja ezt teljességében visszaadni - a kamera például nem a dirigenst pásztázta, amikor a nyitány bevezetésének fafúvós staccatóit egyetlen, hihetetlenül elegáns mozdulattal megrajzolta muzsikusainak.
Aztán ott van a DGG Boccanegra-videója a Metből. Ott ültem, jó hátul persze, amikor felvették, 1995 januárjában, egy aktuális előadásról. Domingo angyalian énekelt. De a film kegyetlenül megmutatja, hogy bizony öreg már Gabriele Adorno figurájához, s rettenetesen melege van nagy bundájában.
Első koncertélményem a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Mutival a Teremtés. Persze a Bécsi Filharmonikusokkal. Mekkora hatással volt rám, micsoda zenekar, ismételgettem. Videóról nézve korrekt, precíz tolmácsolás, semmi több.
Az idei Neujahrskonzert, az orgonaülésekről. Szárnyalni lett volna kedve az embernek, ringatózni a Filharmonikusok hangzásában. De az egészet visszahallgatva csak azt érezni, Maazel még mindig nem találta meg az igazi bécsi keringői hangulatot.
Fenti, és még sok más tapasztalataim után igazi örömet szerzett a Deutsche Grammophon Schubert CD-je. Ott voltam a koncerten, 1997 augusztusában, Salzburgban, egy szombat délelőtt. A Wiener Philharmoniker és John Eliot Gardiner, csúcsformában. A hangverseny első részében az Oberon nyitány ment, majd Schubert egy kórusműve, Gesang der Geister über den Wassern. Jó tízperces darab, a Monterverdi Kórus példásan tolmácsolta. Megrökönyödtünk: szűk félóra lenne tapsokkal az első rész? Gardiner kijött - és újra elvezényelte a darabot, da capo (szeretheti, hiszen a Philips részére stúdiófelvételt is készített belőle - a koncerten egyébként az 1821-es második verzió hangzott fel, négy tenorral és négy basszussal).
A várva várt szám persze a Nagy C-dúr szimfónia volt. Szerencsére ekkor még nem ismertem Gardiner a műről készített első, szintén élő felvételét (Erato kiadás - CAVE!! - írják a kórlapra ha valamitól nagyon ódzkodni kell, hát ez a rendkívül rideg, mechanikus tolmácsolás nemcsak a neves dirigens, hanem a szimfónia egyik legrosszabb rögzítése).
A nagy karmesterek titka az, hogy a legjobb zenekarokkal dolgoznak? Avagy Gardiner sokat fejlődött néhány év alatt, barokk specialistából "kinőve" magát? Talán mindkettő. Tolmácsolása csodálatos, feledhetetlen, és ezt a (hangtechnikai szempontból is perfekt) CD ezúttal képes visszaadni.
Erre az interpretációra elsősorban a könnyedség, játsziság, lendület a jellemző. Tanulságos összehasonlítani Gardiner elképzelését Furtwängler klasszikus, 1951-es stúdiófelvételével (szintén DGG): Gardiner első tétele az expozíció ismétlésével 15 perc 49 másodperc, Furtwängleré anélkül 14 perc 35\', a második tételben pedig három és fél perc a differencia Gardiner "javára". S mégsem tűnik hajszoltnak sehol. Persze hiányzik Furtwangler hasonlíthatatlan szonoritása, dinamikája, dehát az csakis és kizárólag az övé volt...
E rövid kritika keretében nem vállalkozhatok további összehasonlítgatásokra. Engedtessék meg egyetlen példázat: mind a négy Toscaninis Schubert Nagy C-dúr felvételemet odaadnám Gardiner interpretációjáért.
Szóval nemcsak azért kedves nekem ez a lemez, mert tanúja lehettem megszületésének.