Wassermusik Pozitív

Georg Friedrich Haendel: Water Music Music For The Royal Fireworks Le Concert des Nations Jordi Savall AUVIDIS - ES 8512

Minden gyűjtő polcán óhatatlanul vannak olyan lemezek, melyeket ritkán, esetleg soha nem hallgat meg. Hogy akkor miért? Azért mert csak! Mert a rajtuk lévő művek személyes preferenciáktól függetlenül is olyanok, hogy illik meglenniük! Birtoklásukhoz nem kell feltétlenül sznobnak lenni. Elég, ha a szerző korszakos jelentőségével, munkáinak szolíd, időtálló kivitelével tisztában vagyunk. Csak éppen nem a mi világunk...
Időnként talán mégis elővesszük. Kontrolláljuk magunkat. Fölteszünk különféle felvételeket, elismerően bólogatunk a szép dallamok, a szellemes harmóniai fordulatok és hibátlan szólamvezetés hallatán, majd a lemezt - és lelkiismeretünket - óvatosan körbepillantva, hogy senki se lássa, újfent mélyre temetjük.

Akár megkövezhetnek - én magam Händel műveivel vagyok így általában.

Pedig a nagyközönség és a zenetudomány kivételesen egy húron pendül, amikor egyesült kórusban istenítik. A méltatással magam is egyetértek. Amikor beláthatatlan zenetörténeti jelentőségét, vagy sziporkázó szellemességét méltatják, magam is lelkesen helyeslek, sőt gyakran és szívesen hallgatom is, de amikor hazafelé menet eltervezem, hogy mit tegyek fel, ha bemelegszik az erősítőm, valahogy nem Händel szokott eszembe jutni.

Úgy hiszem nem dacból, vagy érzéketlenségből úszom szemben az árral. Egyszerűen nem érint meg, nem ragad magával. Esztétikai szempontokat magyarázni, fogódzókat keresni nem könnyű, de szerencsére nem is zenetörténeti értekezést írok. Egy recenzióban talán Önök is beérik azzal a szubjektív összefoglalóval, miszereint úgy vettem észre, számomra Händel "komoly" zenének nem elég mély, "könnyű" zenének pedig nem elég szórakoztató.

Ja, szóval beérni éppen beérik ennyi magyarázattal, de legalább azt áruljam el, milyen előadások alapján ítélek? Hátha mégis egy nyelven tudunk tárgyalni? A szélsőséges előadók tárgya-áldozata ugyanis igen gyakran éppen Händel! Művei semleges ételként nagyon jól tűrik a legkülönfélébb fűszerezést. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs akkora respektje, mint mondjuk Bachnak, így kevésbé nyomasztók és kötelezőek a tradíciók. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy csak rossz előadásokkal találkoztam, de valóban nagy a veszélye annak, hogy ha bizonyos ismert hangfelvételek egy irányba mutatnak, ráadásul nem képesek áttörni a szürkeség betonfalát, egy életre meghatározhatják bizonyos szerzőkkel - művekkel kapcsolatos véleményünket. Egy füst alatt elgondolkodhatunk tehát a hanglemezipar és kereskedelem felelősségén is.

Nincs értelme a Vízizene teljes diszkográfiáját idemásolnom. Élek a gyanúperrel, hogy az én polcomon is nagyjából azok a lemezek vannak, mint másokén. Tíz-húsz évvel ezelőtt mindannyian ugyanazon a piacon vásároltunk.

A Hungaroton annakidején igen sokat foglalkoztatta a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Szinte az összes jelentős barokk művet kiadták velük a Máté passiótól kezdve, az összes Vivaldiig, de a vízizenét többször is. Korábbi hanglemezükön még az alapító Sándor Frigyes vezényelt (Hungaroton LPX 11567), míg 86-ban a Hungaroton Hanglemez Hetek alkalmából megjelent digitális mesterszalagról vágott (hibrid) LP-n, nagyjából-egészéből a mai formációt halljuk (Hungaroton SLPD 12756).

Import lemezekhez akkoriban nem volt könnyű hozzájutni. Ami mégis előfordult a boltokban, azt maga a Hungaroton hozta be, valamilyen barter alapon. Érthető, hogy saját felvételeinek nem igyekezett kokurrenciát támasztani. Így választékért például az NDK kultúrcentrumba kellett menni. (Emlékeznek rá? Ma a Porsche Hungária van a helyén, a Deák téren!) A Telefunken-Decca felvételét az Academy of St.Martin-in-the-Fields (Neville Marriner) előadásában ott lehetett megvásárolni - természetesen NDK licensz-présben (ETERNA Stereo 8 27 705).

Másképpen ugyan, de mindhárom lemez kielégületlenül hagyott. A Liszt Ferenc Kamarazenekarral egyébként is vannak problémáim. Felkészült és lelkiismeretes muzsikusok, de lemezeik nem elég izgalmasak. Hangzásuk gyakran kimért, nyers, olykor erőszakos. Az újabbik kiadvány ráadásul hangtechnikailag is kifogásolható. Mint annak a korszaknak sok felvétele - és nem csak a Hungarotonnál - sikeresen ötvözi a digitális és az analóg technika összes hátrányát. Nem célom azt a látszatot kelteni, hogy egy től erős bírálat után magamtól is megrémülve visszakozom, de a teljes igazság kedvéért kötelességem hozzáfűzni, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak ragyogó és ihletett játékkal, többször sikerült egészen elvarázsolnia - de eddig csak koncerten...

A Marriner felvétel egészen más ügy, de szintén tipikus. Bátortalanul korhű előadás, a "valódi" régizenés együttesek bája nélkül. Első hallásra izgalmasnak tűnő, de meggyőződés nélküli, visszafogottan-modoros zenélés. Az egész túl halk, túl sima és túl "marcipános" - ha értik mire gondolok.

Eduard van Beinum

Nem véletlenül volt sokáig kedvencem, már csak dacból is, egy minden ízében elavult, de szubjektív hangú, az ortodox megoldásokat bátran vállaló előadás. Concertgebouw-Orchestrer Amsterdam, áll nagy betűkkel a borítón. El tudják képzelni? Ha nem ismerik, akkor aligha. Nagyméretű, igazi szimfonikus zenekar. Rengeteg vonós, grandiózus és tömör hangzás. A Concertgebouw-Orchestra nevéről nem a barokk zenére szoktunk asszociálni. Az együttes nem tudni hányadik "nagy" korszakában - Haitink előtt, Mengelberg után - Eduard van Beinum vezényletével szélesen ünnepélyes, fennkölt és magasztos zenefolyamot ad elő. Érzelmes crescendók és fátyolos decrescendók - lenyűgöző. Csak a legendával sehogyan nem fér össze. Egy ilyen előadás után a király megigézve elgondolkodik az örökkévalóságon, a leírhatatlanon, egyszóval a művészet nagyságán - de azon melegében biztosan nem kér belőle ráadást, különösen nem egy ünnepélyen! Méghogy vízi parádé a Temzén? Beinumnál párás felhők az óceán hatalmas hullámai fölött...
(Eterna Stereo 8 25 133)

Jordi Savall és a Le Concert des Nations lemezét már nem mertem megvenni, azt kölcsön kaptam.

Igaz, Savalltól sok felvételt hallottam (elképesztően hosszú a most hatvanéves gambás-karmester diszkográfiája), és már sokszor rácsodálkoztam eredeti látásmódjára, és élvezetes előadásaira. Legtöbbször azonban olyan ezoterikus-középkori műveket hallottam vele, melyeket más előadásban nem ismerhettem, így összehasonlítási alapom sem volt.

Jordi Savall Photo C Classica (KirchMedia) 2001

Szerencsére újabban egyre több régi zenét hallgatok, és Jordi Savall is egyre tovább merészkedik a zenetörténetben. Nem emlékszem pontosan, talán Bölcs Alfonz Cantigas-ából találkoztam először háromféle előadással (közöttük természetesen az övével), de később meghallgathattam Bach Zenekari szvitjeit is vezényletével, sőt Ton Koopman társaságában a szólószonátákat is lemezre vették. Jordi Savall Repertoárja még ezeken túlmenően is bővült, amiből kiderülhet, hogy ő nem annyira nagyon "régizenés", hogy egy Mozart Requiem, valamint egy Beethoven Eroica bele ne férjen.

Szóval ismerni éppen ismerem, de a Händel vízizenéből kirobbanó extravagáns őserő mégis meglepett. Nincsenek kételyeim tempói helyességével kapcsolatban. Úgy díszít, hangsúlyoz és tagol, hogy eszembe sem jut az előadásmód hitelességén töprengeni. Csak az jut eszembe, hogy ez a lemez zenetörténeti kutatásoktól, régi hangszerektől, teóriáktól teljesen függetlenül rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, aminek a többiek - ha különböző mértékben is - de híján vannak: ez pedig az elhitető erő. Ez az első olyan Händel felvétel, amiről elhiszem, hogy maguk a közreműködő muzsikusok is élvezik, amit csinálnak - és ettől kezdve én magam is élvezem.