A chieti Marrucino Színházban 2004-ben rögzített produkció egyetlen igazán ismert nevet sem tartalmaz, úgymond sztárt még kevésbé, s az előadás nyelve olasz - az eredmény viszont kitűnő.

Ez a dokumentumfilm - én legalábbis úgy érzem - nem tanít, nem okosít, és természetesen végképp nem okoskodik. Rengeteg fontos információ hangzik el, sok mindennek világosabb a háttere, de a közlés elsősorban mégsem intellektuális. Az érzelmi hatás elementáris! A rég látott baráttal való találkozás, a hazatérés öröme.

Hallatszik, hogy semmi probléma a stílusismerettel, csak éppen az előadók maguk is tudják, hogy a karjukban lévő, megszokott, \"magyar\" stílusú mozdulatok nem ehhez a zenéhez valók.

Nem kérdés, hogy ebben az előadásban a két főszereplőn túl is minden együtt van, ami a jó vígoperához kell: a maga nemében ötletes rendezés, tetszetős díszletezés és jelmez; és persze a briliáns szereposztás, mely Netrebkón és Villazónon kívül még Leo Nuccit és Ildebrando D\'Arcangelót is felvonultatja.

A szimfónia bölcsője (Carlo Tessarini művei)

Tessarini 1748-ban megjelentetett rövid szimfóniácskáiban gyakran fedezhetünk fel barokkos elemeket, hatásokat, ugyanakkor mindvégig feltűnik, hogy itt valami egészen új van születőben.

A lemez a hangzatos Homage the Age of the Diva címet viseli - Fleming e CD-jén nagy pályatársnőire, Emmy Destinre, Maria Jeritzára, Gerardine Farrarra és a többiekre emlékezik.

Extrák nélküli járat (Mahler 5. / James DePreist)

Az előadást leginkább a \"hagyományos\" szóval tudnám jellemezni. Minden és mindenki a helyén van, a tempók megfelelnek a mahleri utasításoknak, az összhatás pedig a mahleri világképnek.

Barenboimtól most is a nagyvonalú, de figyelmes formakezelésre számíthatunk: a sohasem megingó struktúra biztonságára, a vokális és hangszeres szólamok pontos és kidolgozott arányára.

Zürichben a Poppea 1977. januári bemutatója után novemberben vitték színre az Ulissét, utolsóként a Monteverdi-sorozatban. Talán pont azért, mert ez a legkevesebbre értékelt a három fennmaradt opera közül. De ennek nem a zenéje miatt kell így lennie, a történet maga az, amely nem akar igazán drámaian folyni.

A négy, jól megpakolt CD-n a szimfóniák mindegyike élményszerűen szól, a hegedűverseny felvétele is jól sikerült, a zenekari játék precíz és kimunkált - érzékeny és szép az egész album.

Rendkívül érett, letisztult muzsikálás ez, a zenekar hangzása hajlékonyan illeszkedik a szólistáéhoz, Repin elmélyült hegedülését a zenekar Menuhin keze alatt végtelen empátiával követi.

Pappano szenvedélyes muzsikus, nem riad vissza a bombasztikus elemek túlhangsúlyozásától és a (túl)áradóan lírai részek fokozásától sem. Csajkovszkij esetében ez egyáltalán nem hátrány.

A Hungaroton ezúttal a művésznő német repertoárjából válogatott, s ez további adalék lehet a Sass-rejtély megoldásához. Miről is van szó? Sass Sylvia meglepően rövid operai pályájáról.

Nagyon tetszik, amit hallok, de amiben igazán nagy, az nem a muzikalitása, vagy a technikája - hanem az egyénisége. Horowitz tényleg az utolsó nagy bölény volt abból a fajtából.

Az első pillanattól kezdve érezhető, hogy gyönyörű felvétel birtokába jutottunk. Az előadók eszményi egységet alkotnak, Pergolesi harmóniái és dallamívei rendkívüli kifejezőerővel születnek meg.

DVD-k sora bizonyítja, hogy mit is szeret a Met közönsége: pazar kosztümöket és díszleteket, konzervatív ízlésvilágú rendezőket, James Levine-t és eszményien szóló zenekarát, mindenek felett pedig énekes-sztárokat nagy számban. Jean-Pierre Ponnelle Rossini-rendezése kicsit megkavarja a fenti képletet.

Bakfark hangja (Kórusművek lantátiratai)

Jó ötlet az eredeti vokális művek és a Bakfark-átiratok társítása, és jók az előadók is: a Voces Aequales stílusosan prezentálja a kórusműveket, és adva van egy kiváló lantos, úgy hívják: Győri István.

Janine Jansen figyelemreméltó eredményeket produkál. Hegedülése feszültséggel teli, energikus, sőt helyenként vehemensen meglóduló, mégis ízlésesen tagolt és szépen formált.

Míg Tallián Tibor esszéi az 1995 és 2004 közötti időszakot mutatják be, addig Kertész Iván sokkal rövidebb cikkeinek sora 1963-tól egészen napjainkig ível. Közös pont, hogy mindketten kerek évfordulót (60, illetve 75) ültek a közelmúltban, így életművük egyfajta összegzéseként is felfoghatjuk a megjelent köteteket.

A kísérőfüzet a film alapjául szolgáló, 1975. december 20-i zürichi bemutatót aposztrofálja zenetörténeti eseménynek, ami mindenképpen túlzás, legyen az 1607. február 24-i első előadásé ez a dicsőség. Viszont a három évtizeddel ezelőtti színrevitel mindenképpen operaelőadás-történeti jelentőségű esemény volt.