Vannak megunhatatlan csodák az operaművészetben. Az egyiket Maria Callasnak hívják. A kiadó nem vállalt nagy rizikót az 1956-os, Karajan vezényelte Trubadúr újrakiadásával.

Az újraolvasás kényszere (A Bartók Új Sorozat első lemeze)

Kocsis vezénylésében az egyik kiemelendő vonás, hogy a Kossuthot mint valódi hazafias utóromantikus kompozíciót olvassa, A fából faragottat pedig a tízes évek modernista ízlésének megfelelően.

Victor De Sabata mai füllel néha meglepően lassú tempókkal dolgozik. Ennek ellenére sosem válik unalmassá, a lassúság inkább csak növeli a szomorúságot, a fájdalom érzését.

A chieti Marrucino Színházban 2004-ben rögzített produkció egyetlen igazán ismert nevet sem tartalmaz, úgymond sztárt még kevésbé, s az előadás nyelve olasz - az eredmény viszont kitűnő.

Ez a dokumentumfilm - én legalábbis úgy érzem - nem tanít, nem okosít, és természetesen végképp nem okoskodik. Rengeteg fontos információ hangzik el, sok mindennek világosabb a háttere, de a közlés elsősorban mégsem intellektuális. Az érzelmi hatás elementáris! A rég látott baráttal való találkozás, a hazatérés öröme.

Hallatszik, hogy semmi probléma a stílusismerettel, csak éppen az előadók maguk is tudják, hogy a karjukban lévő, megszokott, \"magyar\" stílusú mozdulatok nem ehhez a zenéhez valók.

Nem kérdés, hogy ebben az előadásban a két főszereplőn túl is minden együtt van, ami a jó vígoperához kell: a maga nemében ötletes rendezés, tetszetős díszletezés és jelmez; és persze a briliáns szereposztás, mely Netrebkón és Villazónon kívül még Leo Nuccit és Ildebrando D\'Arcangelót is felvonultatja.

A szimfónia bölcsője (Carlo Tessarini művei)

Tessarini 1748-ban megjelentetett rövid szimfóniácskáiban gyakran fedezhetünk fel barokkos elemeket, hatásokat, ugyanakkor mindvégig feltűnik, hogy itt valami egészen új van születőben.

A lemez a hangzatos Homage the Age of the Diva címet viseli - Fleming e CD-jén nagy pályatársnőire, Emmy Destinre, Maria Jeritzára, Gerardine Farrarra és a többiekre emlékezik.

Extrák nélküli járat (Mahler 5. / James DePreist)

Az előadást leginkább a \"hagyományos\" szóval tudnám jellemezni. Minden és mindenki a helyén van, a tempók megfelelnek a mahleri utasításoknak, az összhatás pedig a mahleri világképnek.

Barenboimtól most is a nagyvonalú, de figyelmes formakezelésre számíthatunk: a sohasem megingó struktúra biztonságára, a vokális és hangszeres szólamok pontos és kidolgozott arányára.

Zürichben a Poppea 1977. januári bemutatója után novemberben vitték színre az Ulissét, utolsóként a Monteverdi-sorozatban. Talán pont azért, mert ez a legkevesebbre értékelt a három fennmaradt opera közül. De ennek nem a zenéje miatt kell így lennie, a történet maga az, amely nem akar igazán drámaian folyni.

A négy, jól megpakolt CD-n a szimfóniák mindegyike élményszerűen szól, a hegedűverseny felvétele is jól sikerült, a zenekari játék precíz és kimunkált - érzékeny és szép az egész album.

Rendkívül érett, letisztult muzsikálás ez, a zenekar hangzása hajlékonyan illeszkedik a szólistáéhoz, Repin elmélyült hegedülését a zenekar Menuhin keze alatt végtelen empátiával követi.

Pappano szenvedélyes muzsikus, nem riad vissza a bombasztikus elemek túlhangsúlyozásától és a (túl)áradóan lírai részek fokozásától sem. Csajkovszkij esetében ez egyáltalán nem hátrány.

A Hungaroton ezúttal a művésznő német repertoárjából válogatott, s ez további adalék lehet a Sass-rejtély megoldásához. Miről is van szó? Sass Sylvia meglepően rövid operai pályájáról.

Nagyon tetszik, amit hallok, de amiben igazán nagy, az nem a muzikalitása, vagy a technikája - hanem az egyénisége. Horowitz tényleg az utolsó nagy bölény volt abból a fajtából.

Az első pillanattól kezdve érezhető, hogy gyönyörű felvétel birtokába jutottunk. Az előadók eszményi egységet alkotnak, Pergolesi harmóniái és dallamívei rendkívüli kifejezőerővel születnek meg.

DVD-k sora bizonyítja, hogy mit is szeret a Met közönsége: pazar kosztümöket és díszleteket, konzervatív ízlésvilágú rendezőket, James Levine-t és eszményien szóló zenekarát, mindenek felett pedig énekes-sztárokat nagy számban. Jean-Pierre Ponnelle Rossini-rendezése kicsit megkavarja a fenti képletet.

Bakfark hangja (Kórusművek lantátiratai)

Jó ötlet az eredeti vokális művek és a Bakfark-átiratok társítása, és jók az előadók is: a Voces Aequales stílusosan prezentálja a kórusműveket, és adva van egy kiváló lantos, úgy hívják: Győri István.