Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Az utolsó romantikus (Horowitz - 1985)

2007-03-08 07:13:00 -dni-

\"Horowitz Vladimir Horowitz (piano)
The Studio Recordings - New York 1985
LISZT, D. SCARLATTI, SCHUBERT, SCHUMANN, SCRIABIN

Universal / Deutsche Grammophon
28947 76335

Mostanában elég sok, érdekes archív felvétel került a kezembe. Több kis kiadó is rájött, hogy a legendás előadók régi lemezeinek 50 éves védettsége megszűnt, vagy mostanában szűnik meg. Az 1957 előtt készült felvételekre már nem vonatkozik a szerzői jogdíj, így például bármelyik Furtwängler-lemezt újra piacra lehet dobni. Nagy karmesterek, nagy tenoristák, nagy szopránok, nagy hegedűsök, illetve nagy zongoristák felvételei - mindahány 10 CD-s doboz.

Kifejezetten meglepő tehát, hogy a Deutsche Grammophon egy késői, 1985-ös stúdiófelvételt adott ki azzal a Horowitz-cal, aki híres, fiatalkori produkcióival joggal szerepelhetett ama régi gyűjteményekben is.

Persze ezek a felvételek sem most jelennek meg először, sőt, több kiadást is megértek akkoriban, hiszen körülbelül az volt az az idő, amikor az orosz zongorista egyfajta másodvirágzását, új népszerűségét élte. Ötven év emigráció után éppen 1985-ben járt először a Szovjetunióban, és a Csajkovszkij Konzervatóriumban adott koncertjének felvétele, ha csak kalóz-VHS változatban is, de sokakhoz eljutott. Akkoriban készült a Columbia Artists híres portréfilmje is az agg művészről, Az utolsó romantikus címmel. Az epitheton ornans már korábban Horowitzon ragadt, mostanra pedig szinte szinonimává alakult.

Szóval, az utolsó romantikus.

A lemezt hallgatva teljesen világos lesz, a jelző nem légből kapott. Az individuum előtérbe kerülése, a szabadság olyan romantikus stílusjegyek, amiket tetten érhetünk például már akkor, amikor Schumann, és a rögtön utána felhangzó Scarlatti között gyakorlatilag semmilyen különbséget nem vagyunk képesek fölfedezni. Tudjuk, hogy igazából játszhatna Bachot, Mozartot, vagy éppen Rahmanyinovot, Horowitz azokban is csak saját magát adná.

Ugyanaz az árnyalt, sokszínű billentés, ugyanaz az epikus, szélsőséges agogika. És persze ugyanaz a felületesség, pontatlanság - vagy nevezzük inkább szabadságnak?
Nagyon tetszik, amit hallok, de amiben igazán nagy, az nem a muzikalitása, vagy a technikája - hanem az egyénisége.
Az egész felvétel róla, önmagáról szól. Az ő habitusa, elképzelése, stílusa uralkodik mindenen, a szerző, a mű pedig csak ürügy.

És ez így van rendjén, legfeljebb aki kifejezetten Scarlatti művészete iránt érdeklődik, annak mást, illetve mást is meg kell hallgatnia.

Gondolom, a Deutsche Grammophon nem is azért invitálta az agg mestert stúdióba, mert nem volt elegendő és kielégítő felvétel a birtokában, mondjuk a Kreislerianából, és persze az én kíváncsiságomat sem a hátoldalon olvasható tracklista keltette fel. Horowitz tényleg az utolsó nagy bölény volt abból a fajtából.

Természetesen ma is vannak nagyszerű zongoristák - sőt némelyik talán sokszínűbb és technikailag is perfektebb -, és persze nagy egyéniségek is vannak. De ma talán senki nem meri már az egymástól legtávolabbi stílusok, korok szerzőit ennyire saját képére szabni. Horowitz már csak ezért is megérdemli ezt a CD-t, ezt a kis emlékművet.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.