Csajkovszkij olasz módra (4., 5., 6. szimfónia / Pappano)

TCHAIKOVSKY:
Symphonies 4, 5 & 6

Orchestra dell\'Accademia Nazionale di Santa Cecilia
Antonio Pappano

EMI
0946 3 53258 2 9

A zenei élet új nyilvánosságának, azaz a komolyzenei fórumoknak a tanulmányozása nagyon hasznos dolog tud lenni, ha az ember \"képben akar lenni\" bizonyos aktuális kérdéseket illetően: például, hogy milyen volt ez vagy az a koncert, CD vagy DVD. A fórumolvasásnak azonban megvannak a nyilvánvaló veszélyei is.

Vegyük például Csajkovszkij zeneszerzői munkásságának megítélését. A komolyzenei szakmai fórumok - főként a magyarok persze - nem bánnak kesztyűs kézzel az orosz romantika meghatározó alakjával, a legjobb esetben is csak jó képességű iparosnak tartják. Sokszor fanyalognak a műveivel kapcsolatban, nem egyszer olvasható a giccses, ízléstelen jelző. Van benne igazság, Csajkovszkij ugyanis előszeretettel áldozott a hatásvadász muzsika oltárán, ám aki kizárólag ezekből a fórumokból tájékozódik és választ magának hallgatnivalót, az talán sohasem tudja meg, hogy milyen nagy zeneszerző volt az orosz mester. Mert hogy nagy volt, ahhoz kétség sem férhet.

A nagyszerű balettek és a mindig biztos sikert hozó versenyművek mellett Csajkovszkij legjobban sikerült alkotásai a kései (4-6.) szimfóniák. Ezek hallhatók most Antonio Pappano és a Római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának remekül sikerült felvételén. Az olasz művész szép lassan meghatározó karmesterré növi ki magát, aki otthonosan mozog az olasz és német operarepertoárban és a szimfonikus zeneirodalomban egyaránt.

Pappano szenvedélyes, de nem szentimentális muzsikus, nem riad vissza a bombasztikus elemek túlhangsúlyozásától és a (túl)áradóan lírai részek fokozásától sem. Csajkovszkij esetében ez egyáltalán nem hátrány. Vegyük például a 4. szimfónia nyitányát: a rézfúvósok hangorkánját hallva nagyjából biztosak lehetünk abban, hogy mire is számíthatunk. Ilyen dinamikai váltásokat utoljára Karajannál tapasztalhattunk (például a Deccánál megjelent Otello-felvételén), kis túlzással percenként nyúlhatunk is a hangerő-szabályozóhoz.

A római orkesztra példaértékűen játszik, homogén vonóshangzás, nagyszerű fúvósok jellemzik az előadást. Nyilvánvalóan az EMI hangmérnökeinek is szerepe volt abban, hogy úgy érezhetjük, ilyen szépen sosem szólt még például a Patetikus szimfónia 3. tételének nyitó része. Ha mindenképpen kifogást akarunk keresni, akkor azt talán a dirigens énekesi működésében találhatjuk. Nem tévedés, Pappano helyenként egész jól kivehető hümmögéssel űzi-hajszolja zenekarát, ami már a Trubadúr-felvételén is hallható (és kicsit zavaró) volt. Persze betudhatjuk ezt akár az élő előadás varázsának is.

A lemez kísérőfüzetében idézik a kortárs zeneszerzőt és nagy hatású dirigenst, Pierre Boulezt, aki egyszer bevallotta, hogy utálja Csajkovszkijt, és sohasem fogja vezényelni, ám ha a közönségnek szüksége van rá, akkor megkaphatja. Megkapta, ezúttal Pappanótól. Hálás köszönet érte!