Kis magyar földrajz (Mozart, M. Haydn / Kelemen, Kokas)

MOZART: Duo in G major, K.423
M. HAYDN: Duo in F major, MH 338 (P.130)
Duo in E major, MH 337 (P.129)
Duo in D major, MH 336 (P.128)
Duo in C major, MH 335 (P.127)
MOZART: Duo in B major, K.424

Kelemen Barnabás - hegedű
Kokas Katalin - brácsa

Hungaroton
HCD 32376-77

Ember tervez, Isten végez!
Mert hát hiába határozta el Kolumbusz, hogy a Földet megkerülve jut el Indiába, ha egyszer útban volt Amerika.
És hiába szerettük volna a lengyelekhez, a németekhez hasonlóan a magyarság zenei arculatát a magas művészet szférájába emelni, ha egyszer összetévesztettük azt egy másik nép arculatával. Szó se róla, jó zenék születtek ennek nyomán is. Csak az a baj, hogy a mi Amerikánkat sokan még ma is Indiának hívják.

A romantika nagyhatású mesterei hamar rögzítették a fejekben, mi a \"magyar\" stílus. S hiába érkezett Bartók személyében már 60-70 évvel később a lehető legnemesebb javítás, a bennünk élő kép még ma sem teljesen a sajátunk mása.
Pedig volt, aki már akkor, az 1900-as évek elején megírta: \"Ő [ti. Bartók] négy esztendő előtt, tehát Vándor-Weiner Leo fellépésével egy időben találta meg önállóan a magyar szimfonikus formanyelvet. Azt tehát, amit Erkel, Mosonyi, Liszt és annyian csaknem teljesen hiába kerestek.\" (Csáth Géza)

A többség számára azonban közbejött a nagy európai zenetörténet, sőt, a nagy európai történelem, s úgy tűnik, a XX. század borzalmai elől jó menekvésnek tűnt a XIX. hangulata. S mivel a zeneszerzők a tömeg igényeivel ellentétben valami egészen hallgathatatlan útra tévedtek, maradtak az előadók. Kultuszok keletkeztek, élő legendák igyekeztek kielégíteni az eszmék viharaiban tévelygő emberek felfokozott vágyait. S a zeneszerzés után most az interpretáció romantikája élte reneszánszát.

A magyaros arculatnak pedig mi sem kedvezett jobban ennél a közhangulatnál. Száz és száz alakban bukkant fel, szabályosan önálló életre kelt. Hol a nótaesteken, hol az operettekben, hol a dalesteken, kamaraesteken hallhatták újra és újra.
De találkozhatunk vele ma is, nagyon sokszor pont Bartók művekben!
Hol Gulyás Dénes torkába téved be egy Cantata profana erejéig, hol Rálik Szilvia hisztérikus Juditjába költözik bele, hol az 1. hegedűverseny szerelmét tépdesi meg éppen Kokas Katalin kezei között. Bartók magyarságát máshol kellene keresni, de talán a virtus mégis közelebb áll hozzá, mint Michael Haydnhoz, vagy Mozarthoz.
Sajnos azonban ez a kis démon őket sem kímélte Kelemen Barnabás és Kokas Katalin lemezén.

Pedig az előadók teljesen jól érzik ezeket a duókat. Hallatszik a tagoláson, az éppen alkalmazott vonásnemen, a tempóválasztáson, hogy semmi probléma a stílusismerettel, a kotta értő olvasásával. Csak éppen ők maguk is tudják, hogy a karjukban lévő mozdulatok, a levegő, amit itt Magyarországon magukba szívtak, nem ehhez a zenéhez valók. Épp ezért igyekeznek visszafogni egy kissé a dolgokat. Ettől az elegáns tánctételek a megnőtt feszültség miatt csárdai hangulatot kapnak, a lassú szerkezetű, improvizatívabb tételek pedig öntörvényűvé válnak. A visszaszorított indulatok lépten-nyomon lelepleződnek egy oda nem illő súlyban, hangszínben, köztesre sikerült vonásnemben, nagy ritkán egy-két hamis hangban.

Ennek a zenének különös sajátsága, hogy nagy egységekben gondolkodik, de a könnyű vonó miatt mégis sűrűn, érzelmesen tagol. A vonó szerkezeti változásait figyelembe véve ezt ma sokkal nehezebb megoldani. Mégis azt gondolom, hogy a magyar virtuskodás közvetlenül ható, még most is élő működése nélkül lehetséges volna.

Nem archaikus hangzásra kellett volna törekedni, hanem egy modern szemléletű, nemzetközi nyelvezetű olvasatra. És akkor nem éreznénk úgy a lemez hallgatása közben, hogy Salzburg egy szép magyar tartomány.