Egy olasz Ezred lánya

DONIZETTI: La Figlia del Reggimento

Maria Costanza Nocentini, Giorgio Casciarri, Luciano Miotto, Milijana Nikolic, Eugenio Leggiadri-Gallani
Orchestra e Coro del Teatro Marrucino de Chieti
Marzio Conti

Naxos
8.660161-62

Meglepő módon a lényeg a címben szereplő \"olasz\" szócskán van. Donizetti ugyanis eredendően Párizs számára komponálta ezt az operát. Erre - a felkérésen túl - elsősorban a mű témája késztethette. A habkönnyű vígjáték a francia hadseregben játszódik, s ráadásul az alapmű szerzője a népszerű Eugéne Scribe volt. Így tehát az 1840 februári premier francia földön, francia nyelven aratott sikert. Arrafelé ez mind a mai napig tart, afféle nemzeti operának is tekintik, s Marie híres \"Ah! Salut a la France!\" kezdetű áriáját szinte második himnuszuknak.

Itt viszont egy olasz Ezred lányával állunk (ülünk) szemben. Mert az itáliai nemzeti büszkeség sem viselte sokáig annak terhét, hogy egy echte olasz komponista alkotása Párizsban sikert aratott. A nagy rivális milánói Scala villámgyorsan reagált, s az olasz nyelvű bemutató alig nyolc hónappal követte a párizsit. Ennek ellenére ez az olasz mű egyike azon keveseknek, amelyet világszerte inkább mégis franciául adnak. (Tán még Rossini Tell Vilmosa ilyen.)

Az ezred lánya primadonna/tenorista-operaként lett népszerű, azaz leginkább akkor veszik elő, ha van olyan adekvát Maria és Tonio, aki komoly sikert tud csiholni a darabból. Donizetti ugyanis kényesen nehéz és virtuózan izgalmas szólamot írt a két főhős számára. Ékesítményekkel teli áriákat, nagy és biztos magasságokat. Tonio énekli a híres \"kilenc cé-s\" áriát is. A mű interpretációtörténetében az igazi sikert mindig a nagy párosok hozták össze (pl. Sutherland-Pavarotti, Freni-Kraus, Dessay-Florez).

A Naxos üzletfilozófiájának egyik - olykor vitatott - eleme, hogy kevésbé ismert műveket, más esetben kevéssé ismert előadókat hoz helyzetbe, s az is előfordul, hogy egy szokatlan előadási verzióval áll elő. Ezúttal mindhárom összejött, ugyanis a chieti Marrucino Színházban 2004-ben rögzített produkció egyetlen igazán ismert nevet sem tartalmaz, úgymond sztárt még kevésbé, s az előadás nyelve olasz.

A Teatro Marrucino di Chieti Ének- és Zenekara élén egy fiatal, sistergős temperamentumú olasz áll, Marzio Conti. Remek tempók, izgalmas mediterrán levegő jellemzi előadásmódját. A zenekar meglepően tisztán és jólfésülten szól, éppúgy, mint a kórus. A kisebb közreműködők, ahogy mondani szokás: tisztességgel helyt állnak.

Luciani Miotto basszushangja Sulpizio középszerepében némiképp csiszolatlannak hat. Berkelnfeld márkiné szólama idősödő szopránok jutalomjátéka szokott lenni. (Sutherland mellett például anno Regina Resnik aratott megérdemelt sikert.) Felvételünkön egy remek pályakezdő hang, Milijana Nikolic énekel gyönyörűen, bár a szereppel - érthetően - kevéssé azonosulva.

De az Ezred lánya sikere szinte mindig a tenoristán és a szopránon áll vagy bukik. Most sincs másképp.

A szerelmes Tonio szerepében Giorgio Casciarrit halljuk. Kicsit nazális, Alfredo Krausra emlékeztető hang és némiképp laza (azaz szabados) kottahűség jellemzi. A szerep viszont nagyszerűen benne van a torkában. A technikailag nehéz részeken is könnyedén verekszi magát keresztül, kitűnő alakítást nyújt. Jó lenne másban is találkozni vele, Toniója több mint ígéretes. Sajnos a francia változatban mindig hallható második ária (\"Pour me rapocher de Marie\") nem szerepelt az előadáson.

A címszerepben Maria Costanza Nocentini lépett fel. Pontosan hozza a figurát, a könnyed komédiát és vidámságot. A szólam nyaktörő pontjait partneréhez hasonlóan abszolút üzembiztosan és virtuózan teljesíti.

A kitűnő produkciót hallva ismét erősödött bennem a hit, hogy van mit keresnünk kevésbé ismert helyszínek és előadók körében is.