Azt nem mondanám, hogy ezek a hegedű-brácsa duók rendkívüli mélységűek, vagy kifejezetten zseniálisak volnának, de egytől egyig nagyszerűen megkomponált, élvezetes muzsikák.

Az énekesek láthatóan minden igyekezetükkel a Muti-féle zenei koncepcióba való illeszkedést szolgálják, ez azonban nem mindig könnyű. Szerencsére olyan énekművészekről van szó, akik állják a sarat, hanggal is győzik, bár talán egyiküknél-másikuknál ez a túldimenzionált hangvétel lesz egy kicsit terhes a számomra.

Igazán értékes, nagy formátumú alkotás a Corvina könyvkiadó szóban forgó újdonsága. Akár a képzőművészet, akár a muzsika szerelmesei olvasgatják, egyaránt találhatnak benne izgalmas, különleges ismereteket.

Nem állítom, hogy ez a lemez százszázalékosan a van, de minek kategóriába tartozik, mindazonáltal jórészt olyan művek hallhatók rajta, amelyeket különösebb hezitálás nélkül nevezhetünk resztliknek.

Garanča 17 évesen még Whitney Houston, Mariah Carey nyomdokain szeretett volna haladni. Aztán a lehetőségekhez mérten átszabta álmait, és Joan Sutherland személyében új példaképet választott.

Már elsőre feltűnik a rendkívüli plaszticitással kidolgozott zenekari hangzás, s a tudatos építkezés, ami Strauss muzsikájának oly fontos kelléke. És ami oly sokszor hibádzik műveinek interpretációiból.

Örömteli esemény, hogy a Muzsikás végre DVD-vel rukkolt elő, amelyen egy fontos koncertjének anyagát teszi közzé: a 2004. október 11-én a Zeneakadémián rögzített hangversenyt, amelyet Kodály, Bartók és Dohnányi előtt tisztelegve adott Sebestyén Mártával és a Danubia Szimfonikus Zenekarral közösen.

Megpróbálok valahogy fogást találni a produkción, de a Hungaroton Chopin-összkiadásának e lemezén sorjázó briliáns valcerek között hiába igyekszem említést követelő hibákra bukkanni.

Petrovics Emil megírta pályatársakat, családtagokat, jó barátokat és ellenségeket nem kímélő memoárjának első felét, jelen sorok írója pedig kajánul gondol arra, hogy a kulturális élet prominenseinek bizony az elkövetkezendőkben is napi gyakorisággal kell jó képet vágniuk Petrovicshoz, s egyben úgy tenniük, mintha nem olvasták volna a könyvét.

Free Style Chamber Orchestra: Pop Music

Aki úgy vesz / nem vesz lemezt, hogy belehallgat az első taktusokba, az ebben az esetben mindenképpen \"pórul jár\": ha nyálrémet akar, és megveszi, azért, ha meg jazzt akar, és nem veszi, azért.

A lemez a világhírű énekesnő 1937 és \'40 közötti hangfelvételeiből válogat. Legtöbbjük annakidején meg is jelent 78-as lemezen, de némelyik a stúdióban aludta álmát ez idáig.

A jóval négy kilogramm feletti, kilencszáz oldalt meghaladó alkotás nem kevesebbet ígér, mint e mesés és varázslatos műfaj teljesen naprakész, átfogó és részletes elemzését. Persze itt is vannak hiányok, de a kifogások eltörpülnek a feladat nagyszerűsége és a kivitelezés magas színvonala mellett.

A XX. század zenei kísérletezéseihez képest a Ligeti-életmű már a végeredmény, a kész találmány. A hosszú sivatagi gyalogtúra után ismét itt van a hiányérzet nélküli, totális zene.

Meggyőződésem, hogy Schönberg a XX. század egyik legjelentősebb operáját írta meg, s ehhez képest az eddig forgalomba került mintegy fél tucat hanglemez szégyenteljesen kevésnek tűnik.

Amerikai szerzők által készített amerikai műről van szó, így nem meglepő, hogy a cím lényegében az amerikai jazz történetét takarja. Mindamellett a könyv letehetetlen (azaz, méreténél fogva inkább abbahagyhatatlan), és minden hibája ellenére hiánypótló alkotás, az utóbbi évek legszebb jazztörténeti kiadványa.

Ha végighallgatjuk a két CD-t, a címet egy cseppet sem gondoljuk nagyképűnek. Inkább természetesnek. Szerezzék meg ezt a lemezt, és - ha ez még nem történt volna meg - váljanak rajongóvá!

Állítólag Gieseking nagyon ritkán gyakorolt a zongorán, helyette inkább csak fejben. Ült a partitúra fölött, elképzelte a hangzást, aztán egy idő után hibátlanul lejátszotta a művet.

Ezek a notturnók (melyek tulajdonképpen divertimentók, csak éppen este tizenegy után játszandók) nem egy olyan kismesterre utalnak, aki mellett csak úgy szó nélkül el lehetne menni.

Furcsa módon, dacára a hagyományos formáknak, az ismerősen csengő fordulatoknak, Gounod muzsikája nem unalmas, nem tűnik elcsépeltnek sem, van benne valami újszerű, egyéni íz.

Valaki mindig tudja, hogy mi a helyes út. A Chopinben inkább Luganszkij, a Rahmanyinovban inkább Knyazev. A másik pedig nem vitatkozik, hanem elfogadja társát vezetőnek.