Petrovics Emil megírta pályatársakat, családtagokat, jó barátokat és ellenségeket nem kímélő memoárjának első felét, jelen sorok írója pedig kajánul gondol arra, hogy a kulturális élet prominenseinek bizony az elkövetkezendőkben is napi gyakorisággal kell jó képet vágniuk Petrovicshoz, s egyben úgy tenniük, mintha nem olvasták volna a könyvét.

Free Style Chamber Orchestra: Pop Music

Aki úgy vesz / nem vesz lemezt, hogy belehallgat az első taktusokba, az ebben az esetben mindenképpen \"pórul jár\": ha nyálrémet akar, és megveszi, azért, ha meg jazzt akar, és nem veszi, azért.

A lemez a világhírű énekesnő 1937 és \'40 közötti hangfelvételeiből válogat. Legtöbbjük annakidején meg is jelent 78-as lemezen, de némelyik a stúdióban aludta álmát ez idáig.

A jóval négy kilogramm feletti, kilencszáz oldalt meghaladó alkotás nem kevesebbet ígér, mint e mesés és varázslatos műfaj teljesen naprakész, átfogó és részletes elemzését. Persze itt is vannak hiányok, de a kifogások eltörpülnek a feladat nagyszerűsége és a kivitelezés magas színvonala mellett.

A XX. század zenei kísérletezéseihez képest a Ligeti-életmű már a végeredmény, a kész találmány. A hosszú sivatagi gyalogtúra után ismét itt van a hiányérzet nélküli, totális zene.

Meggyőződésem, hogy Schönberg a XX. század egyik legjelentősebb operáját írta meg, s ehhez képest az eddig forgalomba került mintegy fél tucat hanglemez szégyenteljesen kevésnek tűnik.

Amerikai szerzők által készített amerikai műről van szó, így nem meglepő, hogy a cím lényegében az amerikai jazz történetét takarja. Mindamellett a könyv letehetetlen (azaz, méreténél fogva inkább abbahagyhatatlan), és minden hibája ellenére hiánypótló alkotás, az utóbbi évek legszebb jazztörténeti kiadványa.

Ha végighallgatjuk a két CD-t, a címet egy cseppet sem gondoljuk nagyképűnek. Inkább természetesnek. Szerezzék meg ezt a lemezt, és - ha ez még nem történt volna meg - váljanak rajongóvá!

Állítólag Gieseking nagyon ritkán gyakorolt a zongorán, helyette inkább csak fejben. Ült a partitúra fölött, elképzelte a hangzást, aztán egy idő után hibátlanul lejátszotta a művet.

Ezek a notturnók (melyek tulajdonképpen divertimentók, csak éppen este tizenegy után játszandók) nem egy olyan kismesterre utalnak, aki mellett csak úgy szó nélkül el lehetne menni.

Furcsa módon, dacára a hagyományos formáknak, az ismerősen csengő fordulatoknak, Gounod muzsikája nem unalmas, nem tűnik elcsépeltnek sem, van benne valami újszerű, egyéni íz.

Valaki mindig tudja, hogy mi a helyes út. A Chopinben inkább Luganszkij, a Rahmanyinovban inkább Knyazev. A másik pedig nem vitatkozik, hanem elfogadja társát vezetőnek.

A Bach-kompendium (Ultimate Bach)

Hegedűversenyek és a hat Brandenburgi korrekt előadásban, zseniális Goldberg variációk, és egy rettenetes orgonalemez. Négy az egyhez - tulajdonképpen nem is rossz arány.

Aki e darabok előadására vállalkozik, egyrészt félelmetes Liszt-művekkel kell megbirkóznia, másrészt - és sokkal inkább - ennek során Beethoven szellemiségét kell megőriznie.

A Hungaroton újabb kiadvánnyal lepte meg tavaly év végén Simándy József rajongóit - a lemez kilenc opera egy-egy részletével mutatja be a kivételes tenorista nagy ívű pályáját.

Talán a nem igazán összeszokott zenekar kisebb gyengeségeket mutat néha, de mindent összevetve az egyik legszebb Händel-opera nagyon ajánlható megszólaltatását hallhatjuk.

A borítón Harnoncourt látható, lángvöröses harci fényben, kissé \"bétóvenesre fotosopolva\". Ehhez képest a filmen pont két olyan Beethoven-szimfónia csendül fel, melyek a szerző felszabadultabb, tréfásabb, humorosabb oldalát mutatják meg, a rá már kissé túlságosan is jellemzőnek tartott patetikus, küzdelmes arca helyett.

Tulajdonképpen meglepő, de a filmművészet a maga évszázados menetelése során alig-alig akadt össze a mégoly látványos lehetőségeket rejtő operaművészettel. A remekművek rövid sorát most kiegészíthetjük Borisz Arapetjan Norma-filmjével, melyben a rendkívüli rendezés mellé hibátlan zenei teljesítmény társul.

Tartok attól, hogy keveseknek mond valamit Kass neve. Nem egy \"sztárolt\", nem egy \"reklámozott\" művész. A Tragédiához készített rézkarcai felejthetetlenek. Ezekből is válogat a kötet. Ám - számomra legalábbis - még emlékezetesebbek a Bartók- és Kodály-darabokhoz, a Kékszakállúhoz és a Psalmushoz készített illusztrációsorozatok.

A kitűnő csellista ismét olyan szerzővel ismertet meg bennünket, akinek a nevével nem túl gyakran találkozhattunk eddig a koncertműsorok ajánlatában, pedig igazán érdemes egy kicsit foglalkozni vele.