A valódi Díva (Renée Fleming lemeze)

Homage The Age of the Diva

Renée Fleming - soprano
Orchestra of the Mariinsky Theatre
Valery Gergiev

Universal / Decca
28947 58070

Ki a Díva?
Tótfalusi István Idegen szavak magyarul (Tinta Könyvkiadó, 2003) c. kötete korunk riasztó sematizmusával szűkszavúan csak ennyit mond: \"díva - ünnepelt énekesnő, táncosnő\". Egy fokkal előbbre jutunk a Révai Nagylexikon (Révai Testvérek, 1912) segítségével: \"díva - istennő, főleg színházi primadonnákra alkalmazva\". Mivel ez a változat sem elégített ki, a saját eddigi (elég pesszimista) tapasztalataimat hívtam segítségül, operai szűkítésben: a díva - szopránénekesnő, számos külsőséggel felruházva, aki környezetével vajmi keveset törődik, akinek minden tette saját maga eladásáról gondoskodik. Példaképe nincs, talán csak önmaga, interjúi közhelyek gazdag tárháza, önálló gondolatokat ne itt keressünk. Szokványos árialemeze az ezerszer hallott számok halmaza, néha találunk egy-egy érdekes frázist, más egyebet aligha.

Jutott mindez eszembe Renée Fleming legújabb lemeze kapcsán. No, ez viszont nem egy szokványos válogatás, így (hál\' Istennek!) a fenti szokványos dívajelzők sem állják meg a helyüket. A CD a hangzatos Homage the Age of the Diva címet viseli, ami leginkább valahogy így magyarítható: Tisztelet a Díva korának.
Az anyagot Valery Gergiev vezényletével rögzítették, és mint lenni szokott: kísér a Mariinszki Színház (fantasztikus) Zenekara.

A szokványos lemezeken fölnőtt (s ezért kissé meghökkent) hallgatót a booklet igazítja el: korunk vezető szopránja e CD-jén nagy pályatársnőire, Emmy Destinre, Maria Jeritzára, Gerardine Farrarra és a többiekre emlékezik. Egy-egy történet, egy-egy fotó, s egy-egy híres szerep, ária felidézésével.

De az igazi meglepetés a műsor felsorolásakor éri a zenebarátot. A lemezen található tizennégy számból ugyanis mindössze egyetlenegy(!) felvétel jellemző az úgymond szokványos szoprán-albumokra. A többi mind-mind ritkaság, sőt, nagy örömömre több áriával (bevallom) most sikerült első alkalommal találkoznom. Külön bravúr, hogy a tizenhárom felvétel összesen öt nyelven szólal meg, s ez mégsem okoz semmilyen hangulati zavart. Pedig az olló igencsak tág. De nézzük: milyen is volt a Díva Kora?

A nyitószám pont - nyilván nem véletlenül - egy klasszikus dívát, egy művésznőt idéz meg, Adriana Lecouvreurt, Cilea operájának címszereplőjét. Nem az ismert belépőt, hanem a negyedik felvonásbeli áriát halljuk, amikor a színésznő megkapja a végzetes, mérgezett virágcsokrot. A részlet egyszerre mutatja a dívalét szépségét és örömét, de a múlékonyságát, s a tragédia közelségét is. Aki Fleming sok felvételét ismeri, meghökken a művésznőtől szokatlan verista effektusoktól, melyeket a drámai szituáció érzékeltetésére vetett be.

A következő szám, Milada áriája Smetana mifelénk sosem játszott Daliborjából. A XV. századi sztori afféle cseh Fidelio, az ottani szabadító opera (csak a vége más, itt tragédiába torkollik). A darab kulcspontja az ária, melyben Milada felismeri Dalibor nagyságát, és elhatározza, megmenti őt. Kiderül: Flemingnek rendkívüli érzéke van a szláv zenéhez, az ária rendkívüli drámaiságot, s szélsőséges hangi képességeket igényel, de ez itt mind megvan.

Csajkovszkij Opricsnyik című operájából Natalia áriája a romantikus orosz női lélek nagy ívű megnyilatkozása. Helyenként igen mély fekvésű ária, és az igazán mélyen érző énekesnő elgondolkodtat. A hallgató szinte már várná a következő Csajkovszkij-művet, akár Tatjána levéláriáját. Persze, ha szokványos válogatás lenne.

Ehelyett a lemez egyetlen igazán \"népszerű\" száma következik, Tosca imája Puccini operájából. Megint egy díva! Talán egyedül ezen a felvételen okoz némi csalódást Renée Fleming. Maga az ária technikailag hibátlanul van felépítve, de - tán a túlságosan lassú tempó miatt - a dallamívek kicsit széttöredeznek. Nem segít az sem, hogy az utolsó előtti sor (\"perché, perché Signor\") záróhangján hatalmas koronát énekel, mert az utolsó frázisok így teljesen elválnak az azt megelőzőektől. Így marad egy kicsit szokatlan felfogású ária, mely ugyan erősen különbözik a megszokottól, de épp ezért némi hiányérzet hagy maga után. (Lehet, hogy Callas interpretációja már túlontúl beült a fülünkbe?)

Tosca után Fleming megint csavar egyet a műsoron. Erich Wolfgang Korngold 1927-es operája, a Heliane csodája még a komponista \"klasszikus\" korszakából való ugyan (később tért át a filmzenegyártásra), de mára teljesen kikopott a köztudatból. Az ária egy bírósági tárgyaláson hangzik fel, az erkölcstelenséggel vádolt címszereplő bevallja plátói szerelmét. Az erőteljesen Richard Straussra hajazó Heliane-ária nagy léptékekkel építkezik. A mintegy hatperces részlet szinte egyetlen hatalmas szekvenciaként, megfontoltan, elgondolkodásra serkentve tör a magasba. Fleming a hatalmas dallamíveket szinte egyetlen legatóval formálja meg, igazán élményszerűen. Előadásmódja pontosan közvetíti a főhősnő őszinte és tiszta pátoszát.

Charles Gounod mára szintén elfeledett operája, a Mireille megint egy nagyon más világ. A címszereplő gazdag parasztlány (afféle \"falusi díva\", van ilyen), akinek tragédiáját az okozza, hogy a szegény kosárfonó fiúba szerelmes. Az első felvonásbeli ária a még fiatalka kislány naivságát és tisztaságát hivatott kifejezni, a későbbi dráma még nemigen észlelhető. A mutatós ariettát (mely kissé emlékeztet Júlia híres cavatinájára) Gounod teletűzdelte izgalmas trillákkal és rém nehéz koloratúrákkal, de Fleming lehengerlő könnyedséggel, virtuózan tolmácsolja.

A már korábban megidézett Richard Strauss is megjelenik egy jószerivel teljesen ismeretlen operájával, a Danaé szerelmével. A harmadik felvonásból előbb a zenekari közjátékot, majd Danaé áriáját hallhatjuk. Erről a felvonásról mondta 1944-ben az egyébként elég önkritikus komponista: \"a legjobbak egyike, amit valaha írtam\". Strauss maga az operát csak derűs mitológiának nevezte. Danaé, leszámolva az isteni mivoltával, a földi Midas királyba szeret be (szemben Jupiterrel), s ezt még akkor is fenntartja, amikor Midas elveszíti minden vagyonát és szamárhajcsárként kénytelen tengetni életét. Persze az állhatatosság a végén elnyeri méltó jutalmát. Nemhiába tartják Fleminget korunk vezető Strauss-interpretátorának. A felvétel egyszerűen pazar! Az énekesnő - éppúgy, mint a lemez egészén - kristálytiszta intonációval, a szokatlan hangváltások hibátlan megszólaltatásával teszi élménnyé a részletet. Az áriát záró piano magas h-t valami egészen elképesztő finomsággal tálalja. Bár ez a két részlet mindenesetre igazolja az idős mestert, kérdés: miért nem hallható ez a remekmű gyakrabban?

Újabb ugrás, már meg sem lepődünk rajta. Rimszkij-Korszakov Serviliája szintén a virágról énekel. A tavaszról, az életről elgondolkodva-merengve, s persze a szerelemről. Megint egy nagy lélek, fájdalommal, reménnyel. Fleming könnyedén köti össze a hatalmas dallamíveket, s - bármily banálisan is hat - valahogy optimistábban látjuk a világot az éneke után.

Olasz muzsika következik, Verdi Il trovatore című operájából Leonora első áriája. A hősnő itt meséli el barátnőjének csodálatos, földöntúli találkozását a trubadúrral, s itt tesz hitet a szerelem mellett. E felvételen figyelhetjük meg leginkább, hogy Renée Fleming mennyire nem beskatulyázható énekes. Egyfelől könnyen szárnyaló lírai, másik oldalról viszont helyenként súlyos és sötétszínű hang ez. Az átmenet teljesen fokozatos, azaz észrevétlen. És ezzel a csodavocéval bármit meg tud tenni.

Massenet Cleopatre című művéből a címszereplő áriáját hallhatjuk. Egy királynő Egyiptomból, egy szokványos díva. Látványosan szenved, gyötrődik. Üres gesztusokkal is kifejezően. Amúgy a csöndes zenekar magáért beszél, a főszerep a hárfáé, amibe az ellenpontozó klarinét szól bele csak időnként. Fleming ismét nagyot alakít.

Kevés fordulat lehet mellbeverőbb Massenet elringató zenéje után, mint Leos Janaček drámája, a Jenůfa két hátborzongató részlete, a harmadik felvonásból a címszereplő áriája és a Templomosnéval való kettőse. Nem lehet utána mit mondani, a felvétel egyszerre gyönyörű és megrázó, a hallgató ül és reszket, mert nagyon megérinti a tragédia. A duettben Fleming egyenrangú partnere a nagyszerű és kifejező Yvona Škárová.

\"Levezetésként\" (feloldásként?) kapunk egy levéljelenetet (nem Tatjánáét), egy ritkaságot, Korngold Kathrin című operájából. Szépen, megnyugtatva, elcsitítva a hullámokat és a vihart.

Szóval, ilyen a valódi Díva: ezer arca van, nyitottan figyel a világra, érzékenyen nyit a környezetére. Ritka, mint a fehér holló. Figyeljünk mi is rá, és vigyázzuk útját!