Monteverdi: Il ritorno d\'Ulisse / Harnoncourt

MONTEVERDI:
Il ritorno d\'Ulisse in patria

Werner Hollweg - Ulisse
Trudeliese Schmidt - Penelope
Das Monteverdi-Ensemble Des Opernhauses Zürich
Nikolaus Harnoncourt

Staged, directed and designed by Jean-Pierre Ponnelle

Universal / Deutsche Grammophon
44007 34268

Az első operaházat Velencében 1637-ben nyitották meg, és mivel a San Cassiano egyházközség területén épült, így nevezték. Monteverdi négy operát írt az ekkor kezdődő nyilvános operajátszás számára. 1639-ben az Adonét, 1641-ben a Le nozze d’Enea con Laviniát és az Il ritorno d\'Ulisse in patriát, valamint a L\'incoronazione di Poppeát 1642-ben. Ezek közül az első kettő, valamint az 1608-ban komponált Arianna, és legalább még egy másik opera elveszett. Az Odüsszeuszt és a Poppeát a Ss. Giovanni e Paolo operaházban mutatták be. Zürichben a Poppea 1977. januári bemutatója után novemberben vitték színre az Ulissét, utolsóként a Monteverdi-sorozatban. Talán pont azért, mert ez a legkevesebbre értékelt a három fennmaradt opera közül. De ennek nem a zenéje miatt kell így lennie.

A történet maga az, amely nem akar igazán drámaian folyni. Mint a cím is jelzi, az opera Odüsszeusz történetének csak a végét dolgozza fel. Onnantól, hogy a nagylelkű phaiákok hazaviszik Ithakába, és ezért Neptunusz elpusztítja a hajójukat és őket is. Pénelopé várja férjét, miközben két szolgája szerelmes egymásba, valamint három árva kérő kerülgeti. Közben a Minerva által aggastyánná változtatott trójai hős Eumaiosz, az öreg pásztor segítségével készül a bosszúra, vagyis, hogy a három ártalmatlan, itt még meglehetősen nyámnyilának is ábrázolt figurát céltáblának használja rég nem látott íjának kipróbálásához. Hogy ezt miért nem vitte magával egy olyan fontos csatába, mint a trójai? Persze, útközben hazafelé elvesztette volna, és akkor mivel ölte volna meg a kérőket?

Na, de félre a tréfával, természetesen ez az opera is prológgal kezdődik, a Törékeny Ember szobrának maszkírozott Odüsszeusz meglehetősen enervált hangon és módon panaszkodik az ember halandó, és szerencsétlen mivoltáról. Erre rákontráz Fortuna és Cupido is. Fortunának két arca van, elől egy fiatal és szép, hátul egy csúnya és öreg. Onnan lehet tudni, melyik az eleje, hogy az énekel. Cupidót fiúszoprán énekli igen szépen, tulajdonképpen a Musica szerepe az Orfeóban is fiúra volt bízva. Vagyis az élet kiszámíthatatlan, az ember törékeny és vesztésre ítéltetett, hacsak egy olyan nagyhatalmú istennő kegyeltje nem lesz, mint az ész istennője, Minerva, aki szívügyének érzi a leleményes Odüsszeusz sorsának jobbra fordítását.

Eumaiosznak kutyája is van, egy fehér puli, talán ez adhatta az ötletet ahhoz, hogy ősz szakállával és szemébe lógó ősz hajával maga is erőteljesen hasonlítson nyájterelőjére, vagy fordítva. Pénelopénak is nagyon hosszú, de nagyon jól fésült, nagyon ősz haja van, és inkább úgy viselkedik, mint a hűség megtestesült szobra, mintsem hús-vér ember. Nem is az, hanem eposzi alak.

Ami a szövegkönyvírónak, Giacomo Badoarónak nem sikerült (hogy valódi, operába illő drámát teremtsen a homéroszi történetből), nem sikerült sajnos Ponnelle-nek sem.

Nem sikerült a történet mitológiai és hétköznapian emberi oldalát közös nevezőre hoznia. Hiteltelennek tűnik Odüsszeusz alakja, sem a hérosz, sem az ember nem igazán erős benne, itt például megbicsaklott Ponnelle szereplőválasztási képessége. Aligha hihető, hogy ez az a férfiú, aki feldúlta a szentfalú Tróját, sokfele bolygott, túlélve ezer veszélyt. Az jó ötlet volt, hogy tulajdonképpen ő énekli a prológot, de a figura nem annyira a sors által cibált alak, inkább az eszével próbál felülkerekedni az elkerülhetetlenül végzetesnek látszó helyzeteken. Pénelopé túlságosan képeskönyvszerű. Súlytalan a három ficsúr, a barokkosan finomkodó kérők, nem hogy Odüsszeusz íjára nem méltóak, de arra sem, hogy bocskorának talpával érintse őket. Talán Eumaiosz rájuk uszíthatta volna puliját, hogy hazaterelje őket...

Nem segítenek a rendezői truvájok sem. A prológban Fortuna megforgatja a Törékeny Embert, hogy jelezze, a sors forgandó. A neptunusi vihar hangszerelésében erőteljes szerepük van harsonáknak, ezért Ponnelle bevágja képileg összekuszálódott hangszereiket a rettenetes csapás érzékeltetésére. Minerva, amikor pásztorlánnyá változik, egy bábut tart kezében, ezt jelzendő. A zenészek és Harnoncourt itt-ott bevágott képei sem tesznek hozzá semmi pluszt az értelmezéshez. Mint ahogy általában is a színészi játék helyett helyzetgyakorlatok végzésére vannak fogva az énekesek. Arckifejezéseik ezeknek megfelelően sablonosak. Csupa-csupa még csak mélynek sem tűnő ötlet. Ha maga a szövegkönyv nem is, a zene ennél sokkal-sokkal többet rejt, még akkor is, ha Ponnelle látszólag a muzsikára épít. Persze sok-sok részlet eleve ironikusnak volt szánva a szerzők részéről is, de Ponnelle-nek láthatólag nem sikerült a nagy húzás: a valódi drámai elemek és az ironikus oldal egyensúlyba hozása.

Harnoncourt azért megteszi a magáét. A zene eredetileg csak vázlatszerűen maradt fenn, egyedül a ritornellókat jegyezte le több szólamban Monteverdi, a többi részben csupán az énekszólam és a basszus van megírva. Így mint hangszerelő és mint karmester is igyekszik a legtöbbet kihozni magából, és ez sikerül is neki. Az énekesi teljesítmények nem segítik itt munkáját. Werner Hollweg nazális tenorja nem igazán hősi karakterű, Jupiterként Dene József inkább csak erőlködik, Pénelopé éneklése is szoborszerű, Júnó halvány. Igazából ez az a terület, ahol elcsúszott az egész színrevitel.

Azért az, hogy az Odüsszeusz is a nagyszabásúan kiállított zürichi sorozatban került színre, egész külső megjelenését, alapkoncepcióját figyelemfelkeltővé teszi. Helye van ebben a Monteverdi-sorozatban, de egy minden tekintetben értékelhető Il ritorno-videóra még várni kell.