Ora et labora (Verdi: Requiem / Barenboim)

VERDI: Requiem

Alessandra Marc, Waltraud Meier, Placido Domingo, Ferruccio Furlanetto
Chicago Symphony Chorus & Orchestra
Daniel Barenboim

Warner
2564-60119-2

A tizenkilencedik század kiemelkedő egyházi kórusdarabjait sorba téve határozottan kidomborodni látszik egy lassanként, de visszafordíthatatlanul erősödő tendencia: a szakrális művek fokozatos távolodása, eloldódása a \"szent terektől\" - jelesül a templomoktól -, egyre inkább a polgári kultúra \"megszentelt terei\", a hangversenytermek felé véve az irányt. Egészen a huszadik századig kell várni, hogy ez az \"áramlat\" tapinthatóan visszafelé kezdjen fordulni, s a miséket ismét egykori helyükön, a templomokban találjuk.

A sort kezdhetnénk Joseph Haydn ún. hat nagy miséjével, valamint Mozart két legtöbbet emlegetett vallásos kardarabjával, a Koronázási misével és a Requiemmel. S haladva az időben rögtön hozzájuk csatolhatjuk Beethoven Missa Solemnisét, majd Schubert egyes karműveit (elsősorban az Asz-dúr misét), s innen már csak egy apró ugrás a közismerten nem hívő Johannes Brahms káprázatos Német Requiemje. Még a sokak által a második vonalba száműzött alkotások is, mint a Hummel- vagy a Liszt-misék, Bruckner-kórusművek is erősíteni látszanak ezt a megállapítást, vagyis az egyházi művek tendenciózus elszakadását nemcsak a szakrális terektől, de ennélfogva természetesen az egyházi szertartásoktól is, mely gyakorlat nem pusztán a jelen alkotásait érintette, de időben visszafelé is hatni tudott.

Giuseppe Verdi grandiózus Requiemje azonban csak egyik oldaláról kapcsolódik ehhez a szilárdan álló, az idővel folyamatosan szekularizálódó (pán)germán tradícióhoz, minthogy elsősorban nem az osztrák-délnémet katolikus, hanem természetszerűleg az itáliai \"pápista\" hagyomány gyermeke. Verdi mintái Cherubini és Rossini voltak, az ő műveik hosszú hajszálgyökerei már csaknem elérnek az olasz egyházi zene aranykorához, Galuppi és Vivaldi korába, sőt, ha akarom, még régebbre: Monteverdi, Gabrieli és de Rore idejébe, a római pápák legfényesebben csillogó esztendeibe.

Generikusan (és genetikusan) tehát igen könnyű e Verdi-darab eredőit felfedni és végigkövetni a históriában, s ugyancsak magától értetődőnek tetszik az operák - hiszen mégiscsak ízig-vérig operakomponistáról van szó - felől olvasni a Requiem sűrűn szőtt zenei anyagát. Az előadás-történet legrégebbi, hangfelvételen rögzített momentumai, Victor De Sabata vagy Tullio Serafin lemezei is azt a hagyományt támaszthatják alá a ma emberében, mely Verdi soha el nem készült legtökéletesebb operájaként aposztrofálja e halotti misét, kiérdemesült operakarmesterek, operazenekarok és -kórusok, eminens operaénekesek jutalomjátékául. S ezen a szemléleten a nagyon is kézzelfogható történelmi apropók bevonása a diskurzusba (Rossini és Manzoni egész Olaszországot megrendítő halála) sem tudott változtatni.

De mit tegyünk, ha a darab kezünk ügyébe került előadása nem egy \"virtigli\" operakarmester keze alatt szólal meg, s persze nem is tipikus operazenekar és kórus közreműködésével, mert a második világháborút követően már itt is változott a kép. Igaznak tetszik a fenti kijelentés még akkor is, ha Daniel Barenboim, mondhatni, afféle univerzális dirigens (és univerzális zongorista), aki jószerivel bármit eljátszik - ha hagyják és megfizetik. S hogy ez az \"ide nekem az oroszlánt is\" attitűd néha letörölhetetlen nyomot hagy a munkáin, arról nemegyszer alkalmam nyílt meggyőződni. Ezen Verdi Requiem-bejátszását az Erato számára készítette immár tizennégy éve, a Chicagói Szimfonikus Zenekar és Énekkar élén, pompás szólistákat válogatva a produkcióhoz Alessandra Marc, Waltraud Meier, Plácido Domingo és Feruccio Furlanetto személyében.

Barenboimot e felvétel hallgattán ha nagy formátumú karmesternek nem is tartom szükségesnek bélyegezni, feltétlenül hiteles művészként minősítem: ezúttal valóban gondolatokat képes közölni az előadókkal e remekműről, s rajta keresztül a zenetörténet egyik korszakos géniuszáról. Barenboim mestertől most is a tőle megszokott temperamentumos előadásra, a nagyvonalú, de figyelmes formakezelésre számíthatunk: a sohasem megingó struktúra biztonságára és a vokális és hangszeres szólamok ha nem is patikamérlegen mért, de mindig pontos és kidolgozott arányára, mely inkább a darab lírai csengését és epikus ívét emeli ki, nem erőltet manírba hajló, túlzottan drámai-operás gesztusokat. Legalábbis nem jobban, mint illő, azaz nem tolakszik feleslegesen a hallócsontok közvetlen közelébe, hogy ártalmára volna a kényes műszereknek, s nem kíván konokul a szánkba rágni rég megunt operás-oratoriális frázisokat, vagy a Verdi-tradíció ma már kínosan mesterkéltnek ható, mégis oly gyakran elővett hagymázas gesztusait. Ehelyett mértékletes és fegyelmezett marad, hagyja, hogy a vokális szóló-szólamok a maguk módján illeszkedjenek a sodró lendületű kórustételek és zenekari futamok szövetébe.

Barenboim, úgy tetszik, pusztán teszi a dolgát, engedi a zenekart és a szólistákat dolgozni: elsiratni a nagy halottat. Hiszen nem más, mint hangos könyörgés, ima ez a Requiem, és előadása nemes munka. Ora et labora, létünk két pillére.