Mozart, akit nem szerettek? (Requiem / De Sabata)

MOZART: Requiem, K.626

Rome and Turin Orchestras and Choirs of the Italian Broadcasting Authory
Pia Tassinari, Ebe Stignani, Ferruccio Tagliavini, Italo Tajo
Victor De Sabata

Naxos
8.111064

Talán nincs is még egy olyan mű a zeneirodalomban, amely körül ennyi legenda keringett volna születése óta, mint Mozart Requiemje, bár ezeknek többségét már régen megcáfolták a zene tudósai. És talán nincs is olyan ember, akit ne foglalkoztatna néha a halál gondolata, aki ne félne tőle egy kicsit, ne aggódna időnként az elmúlás elkerülhetetlensége miatt. Valószínűleg maga Mozart sem volt ez alól kivétel, s bár az újabb nézetek szerint a Requiemet nem kimondottan magának komponálta, nyílván nem hagyhatta ki belőle saját szorongásait, vívódásait, halálfélelmét sem.

Norbert Elias Mozart - Egy zseni szociológiája című művében a megszokottnál egészen eltérően közelíti meg a komponista személyiségét. Szerinte Mozart egész életében szenvedett attól, hogy nem érezte eléggé mások szeretetét, s talán emiatt önmagát sem tudta igazán szeretni.
\"Eleve meglévő depressziós hajlama a szakmai és magánéleti balsikerek hatására mindinkább felszínre tört. [...] Az objektív, pontosabban a külső szemlélő perspektívája szerint Mozart társadalmi létének értelme megkérdőjelezhetetlenül nyilvánvaló. Ő azonban - saját szemszögéből - úgy láthatta, életének mind kevesebb az értelme. [...] Mozart életére tragikus árnyat vetett az a fáradozása, hogy megnyerje embertársai szeretetét. A bölcsőtől a koporsóig attól szenvedett, hogy nem szeretik, s hogy ő maga sem szereti önmagát. Bizonyára ez a kiüresedés egyik formája, amelybe bele lehet halni.\"
Elias szerint Mozart tehát azért halt meg oly tragikusan hamar, mert már nem hitt léte érelmében. Hogy mindebben mennyi lehet az igazság, azt persze sosem fogjuk biztosan tudni, de azért nem árt talán ebből a szempontból is átgondolni kicsit Mozartról kialakított képünket.

Victor De Sabata Requiem-felvétele 1941-ben készült. A második világháború tragikus eseményei közepette két nevezetes zenei évforduló is volt abban az évben: Verdi halálának negyvenedik, és Mozart halálának százötvenedik évfordulója. De Sabata és a zenekar mindkét szerző Requiemjét előadta, s a helyszín mindkét esetben a római Basilica di Santa Maria degli Angeli volt.

Mozart műve igazán megrendítő ezen a lemezen. A monumentális apparátus megdöbbentő egységességgel szólal meg. A kórus félelmetes energiával énekel, a zenekar szintén rendkívül erőteljes. De Sabata elég lassú tempókkal dolgozik, mai füllel néha meglepően lassúakkal. Ennek ellenére sosem válik unalmassá, vagy vontatottá, a lassúság inkább csak növeli a szomorúságot, a feszültséget, a fájdalom érzését a hallgatóban.

Már első pillanatban olyan érzésünk támadhat, mintha ez a muzsika a túlvilágról érkezne hozzánk. A felvétel \"régies\" hangzása, a templom visszhangos tere, az énekesek hangképzési módja, drámai kifejezőereje, némely tétel kissé összemosódó hangzása - ez talán az akkori technikai lehetőségeknek is \"köszönhető\" - megrázó hatással bír.

A szólisták nagyszerűek, igazán nem szeretnék senkit sem kiemelni közülük, s ami nagyon szembeszökő mindegyikük esetében, az a zenével való azonosulás mértéke. Ezen a koncerten a művészek egy emberként gyászolnak. Lehetne biztosan vitatkozni hangzáson, tempókon, az előadói apparátus létszámán, vagy bármi egyében, de azt gondolom, nincs sok értelme, mert olyanfajta felvétel született, amely egészen biztosan egyike a legmegindítóbb Mozart Requiemeknek.