Callas, Callas és Callas (A trubadúr 1956-ból)

VERDI: Il trovatore

Maria Callas, Giuseppe di Stefano, Rolando Panerai, Fedora Barbieri, Nicola Zaccaria, Luisa Villa, Renato Ercolani, Giulio Mauri
Coro e Orchestra del Teatro alla Scala, Milano
Herbert von Karajan

EMI
94637 73652

Vannak megunhatatlan csodák az operaművészetben. Az egyiket Maria Callasnak hívják. Szinte bármennyi bőrt le lehet nyúzni csúcséveinek felvételeiről. Ippeg az EMI kiadványát hallgatom újra meg újra, Verdi talán legnépszerűbb és legelnyűhetetlenebb operáját, A trubadúrt. A kiadó nem vállalt nagy rizikót az újrakiadással. A lemezborító tetején a mű címe mellett közvetlenül áll Leonora alakítójának a neve, a többiek (és a dirigens) csak alul. Hát igen, valószínűleg Callasszal jobban eladható a lemez, mint másképp, de ha igazán őszinték akarunk lenni, nélküle sehogy se.

Ugyanis ez a felvétel nem a felvétel. A trubadúrból, ha jól számoltam, hatvanhét (67!) felvétel van forgalomban - a kalózok nélkül. Itt tényleg mindenki megtalálhatja kedvencét. Magam Leonard Warren feledhetetlenül szenvedélyes Lunájából (1952, Renato Cellini), Fiorenza Cossotto mágikusan tébolyult Azucenájából (1962, Tullio Serafin), Franco Corelli végtelenül tiszta Manricójából (1962, Herbert von Karajan) és a jelen felvétel Leonorájából gyúrtam össze \"privát-Trubadúromat\". Sajnos ők négyen így együtt sosem énekelték a művet, pedig akár össze is jöhetett volna. Mindenesetre hozzájuk képest az EMI 1956-os lemeze tisztességes, de nem kiemelkedő produktum a mű interpretációtörténetében.

Luna grófot Rolando Panerai énekli. Aprólékosan kidolgozott, okos alakítás. Az első megszólalásban (I. felvonás 2. képe) még nagy és nemes hang, amelyik nyomban fogcsikorgóvá válik, amint felhangzik a Manrico szerenádját jelző hárfaakkord. Nagy kár, hogy a szólam legalsó és legfelső hangjain érződik, hogy a voce elérkezett határaihoz. Kapásból tudok mondani öt olyan baritont, akik Panerainál jobb hangi kvalitásokkal rendelkeztek ez idő tájt (íme: Warren, Bastianini, Merill, Gobbi, Taddei). Ó, boldog idők!

A felvétel nagy csalódása a másik férfifőhős, Manrico alakítója, a nagynevű Giuseppe di Stefano. Az álomszép hangú Alfred, Cavarradossi, Faust és Rodolphe számára e szólam egyszerűen túl nagy falat. Manrico nemes tartásának megvalósításához a furmányos komponista széles kantilénákat írt elő, s a mű története során egyfajta sötétebb, hősi dikció kapcsolódott a szerephez. Nos, ez így együtt di Stefanónál csak erőltetett hangadással és olykor bántóan zavaró kiabálással jön össze. Ez leginkább az f-moll áriában (\"Ah si ben mio\") érhető tetten, s bántóan érzékelhető még az ezt követő strettát záró kicsit kínos és rövidke magas c-ben is. (Karajan nem kérhette így, mert más felvételén mind Pavarotti, mind Corelli, mind Bonisolli, sőt még Domingo is hosszabban, diadalmasabban énekli.)

Fedora Barbieri elvileg a pályája csúcsán formálhatta meg az öreg cigányasszony, Azucena szólamát. Némileg adós marad a szólam démonikus hisztériájával, azaz túlontúl ésszel énekel. Nagyobb probléma, hogy a csúcshangokat következetesen alacsonyan intonálja.

Herbert von Karajannak nagy kedvence lehetett A trubadúr. Hat különböző felvétele forog a lemezjátszókon, ez az 1956-os közülük a legelső. Többszöri meghallgatás után is esetlegesnek érzem, különösen az 1977-es stúdiófelvétel tükrében (szintén EMI, a főszerepekben Cappuccilli, L. Price, Obrazcova, Bonisolli). A zenekari szövet sem olyan homogén, s a szólistáknál is érzünk bizonytalankodást, ami a Maestro későbbi felvételein már nyomokban sem tűnik föl.

De hát ezt a felvételt nem miattuk adja ki újra és újra az EMI, hanem Maria Callas Leonorája miatt. Callas már a szólam első hangjánál pontosan intonálja azt a tragikus hősnőt, aki bátran vállalja (három felvonással később) a halált szerelmese életéért. Technikai szempontból is hibátlan alakítás, a hallgató ellenérzés nélkül adhatja át magát a zene élvezetének.