Extrák nélküli járat (Mahler 5. / James DePreist)

MAHLER: Symphony No. 5

London Symphony Orchestra
James DePreist

Naxos
8.557990

Ha fejüket jobbra fordítják, tisztelt utasaink, akkor egy világégés szemtanúi lehetnek pár perc erejéig. De ne éljék bele magukat túlzottan, mert máris itt van, fejünk felett látható egy közepes méretű bolygóközi galaxis kialakulása. A kanyar utáni házimoziban Élet a halál után c. kisfilmünket tekinthetik meg, végezetül pedig a Fel nem használt évezredes érzelmek múzeumába látogathatnak el.

Vagy Önök szerint inkább a mikrokozmoszba kalauzolnak Mahler szimfóniái? Lehetséges.
Az mindenesetre egészen bizonyos, hogy egyik sem a sarki közért realitásába vezet.
A jó ég tudja csak, hogy Mahler miért akarta szimfóniáiban mindenképpen elhagyni az evilági dolgokat. Talán hozzánk, magyarokhoz hasonlóan neki sem volt elég felszabadult a Monarchia levegője. Talán egyike volt azon keveseknek, akik a Titanic 1912-es pusztulása előtt is belátták, hogy a technikai vívmányok biztonságérzete sem változtat az egyetlen igazi bizonyosságon: nevezetesen a halálén.
Mindegy, miért, a lényeg, hogy a tonalitás évezredes keretei között szinte mindenhová elzarándokolt, ahová csak emberi elme eljuthat.

Monstrum alkotásai ugyan életében nem igazán találtak nyitott fülekre, halála után azonban őt is utolérte az emberiség rajongó tisztelete.
A Mahler-kultusznak egy kézzelfogható haszna ránk nézve is akad: valamirevaló zenekarnak illik jól játszania műveit.

A Londoni Szimfonikusok és James DePreist neve láttán efelől nincs kétsége az embernek.
És valóban: a \"hogyan\" kérdése ezúttal kizárólag a megközelítés módjára vonatkozik.
Nos, el kell keserítenem Önöket, sajnos semmi kuriózummal nem szolgálhatok. Az előadás mikéntjét leginkább a \"hagyományos\" szóval tudnám jellemezni. A tökéletesen belőtt szólamok arányai egészségesen, magabiztosan kontúrozva szólnak. Nincsenek egyéni kiugrások, sem lapos megszólalások. Mindenki a helyén van, pontosan úgy, ahogy azt az ember füle várja. A tempók megfelelnek a mahleri utasításoknak, az összhatás pedig a mahleri világképnek.

A 2005-ben készült felvétel tökéletesen korhű előadás. Igen, bármilyen meglepő is ez a századforduló kapcsán, de Boulez, és főként Rattle felvételei után nyugodtan fogalmazhatunk így. Ha eltekintünk a korszak nehézkességét felváltó tömörségtől és a technikai akadályoktól, a felvétel akár 1905-ben is készülhetett volna.
Ennyit jelent 100 év a befogadás terén. Schoenberg Verklarte Nachtja, Bartók Kékszakállúja után Mahler transzcendenciája csak egy szokványos kirándulás az előadók extravaganciája nélkül.

Mégis nagyon örvendetes, hogy ez a felvétel elkészült. Talán érdemes lenne elgondolkodni az 1800-as határon kívül egy újabb vízválasztó meghúzásán, valahol a XX. század közepe táján. Ezt a határt nem annyira a zeneszerzők, mint inkább a közönség elvárása indokolná. A polgárosodás óta folyamatosan épülő koncerttermeket manapság ugyanis nem a szerzői, hanem az előadói bravúrok töltik meg. Hihetetlenül jól képzett egyéniségek alakítják saját képükre az éppen csak elhunyt komponisták műveit is. A kotta - bármilyen pontos is - csak útmutatóul szolgál, s innentől kezdve minél több az interpretátor, annál többféle a mű is. Tehát rengeteg!

Talán itt az ideje, hogy ne csak Bachot akarjuk 1742-ből visszahallani, hanem alkalomadtán Lisztet, Brahmsot, Verdit is tiszteljük meg a maga korszakának sajátságaival.
James DePreist és a Londoni Szimfonikusok felvételén Mahlert halljuk, a maga valójában.

A lemeznek EZ a különleges értéke.