The Leó Weiner Album
![]() Budapest Chamber Symphony Sebők-Starker-Varga Pastorale, phantasie et fugue op.23 Romance for violoncello, harp and string orchestra, op.29 Concertino for piano and orchestra, op.15 Violin Concerto no.2, op.45 BMC CD 018 |
Kopogtat az ezredforduló. Kapuzárás előtti pánikban mentjük, ami menthető, gyűjtjük, ami még megmaradt, fellelhető, s amiről úgy véljük érdemes rá, hogy helyet kapjon azon a bizonyos Mozart űrhajón.
Az igazi érték, sajnos nagyon is hasonlít a jó borhoz. Egyrészt neki is kell a cégér, másrészt nem mindig könnyű megkülönböztetni a talmi utánzattól.
Ennyi konyhafilozófiai bevezető után lássuk a digitális valóságot. A maga, dupla CD képében ránk váró (előrebocsátom: kellemes) meglepetést.
Weiner Leó zeneszerzői munkássága - már ami a köznapi megítélést illeti - erősen háttérbe szorul zenepedagógusi működése mögött. Több száz, a világon mindenhol jól csengő név nagyobb súllyal esik a latba, mint az az alig ötven ópusz? Egy Ormándy Jenő, egy Divertimento? Egy Rózsa Miklós egy Románc? Vagy annyi se? Ki dönti el? Persze, az utókor. A hálás. Vagy, ha onnan nézzük, a hálátlan.
A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok arra vállalkoztak, hogy habár az utolsó pillanatba is, de mégiscsak lemezre rögzítsék az életmű kamarazenekari, illetve kamaraszimfonikus termését. Mindezt olyan autentikus személyiségekkel, akiknek, a weineri hagyományok tekintetében megfellebbezhetetlen autoritásuk van. Ilyen a ma Svájcban élő Varga Tibor, az USA-ban élő Starker János, vagy Sebők György.
A két lemezen hallható öt műből három most jelent meg először lemezen. A helyenként Debussyt idéző, helyenként magyaros kolorittal átitatott, de mindvégig líraian fogalmazott Pastorale, phantasie et fugue, a kajánul szellemes s 1907-ben hírnevet hozó Farsang, illetve a korai hegedű-zongora szonátából néhány évvel a halála előtt átírt II. Hegedűverseny mai szóhasználattal élve: világpremier.
Igazi, ezer fénnyel szikrázó gyöngyszem a szólócsellóra, hárfára és vonószenekarra (újra)írt Romance, s mozarti könnyedséggel szól a már életében is az egyik legnépszerűbb műve: a Concertino Op.15. zongorára és zenekarra.
Weiner stílusa az európai zenei hagyományokból táplálkozik, s bár minden pillanatban önálló gondolatokat közöl, nem enged a kor egyetlen csábításának sem, s tudatosan tartja távol magát attól a bizonyos \"forrás\"-tól, ahonnan már csak átalakulva lehet, ha visszatérni nem is, de visszatekinteni. Az \"utolsó neoklasszikus\" mondhatnánk, ha ennek nem volna valami pejoratív felhangja. Wener Leó a zeneszerző ennél sokkal több volt: alkotó muzsikus a szónak abban az értelmében, amely magába foglalja a szellemi szabadságot és a száz százalékos mesterségbeli tudást egyaránt.
A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok második stúdiólemeze, ha nem is mindig szárnyaló, de mindig kifogástalan. Hála a szólistáknak: Starker Jánosnak, Sebők Györgynek, Felleltár Melindának és az ifjú hegedűművésznek Szalai Antalnak valamint a két karmesternek Varga Tibornak és Hamar Zsoltnak.
Olyan, mint a jó óbor. Ritkán kell fogyasztani és nagy odafigyeléssel. S akkor előtűnik a nyárvégi napsütötte szőlőhegy, a pincéből áradó borszagú hűvös levegő, s ahogy az üvegpohár falán lassan lefolyik a pára, mindenki elmerenghet a sosemvolt régi szép időkről.
Ott a helye az űrhajón.