The Leó Weiner Album

The Leó Weiner album Budapest Chamber Symphony Sebők-Starker-Varga Pastorale, phantasie et fugue op.23 Romance for violoncello, harp and string orchestra, op.29 Concertino for piano and orchestra, op.15 Violin Concerto no.2, op.45 BMC CD 018

Kopogtat az ezredforduló. Kapuzárás előtti pánikban mentjük, ami menthető, gyűjtjük, ami még megmaradt, fellelhető, s amiről úgy véljük érdemes rá, hogy helyet kapjon azon a bizonyos Mozart űrhajón.

Az igazi érték, sajnos nagyon is hasonlít a jó borhoz. Egyrészt neki is kell a cégér, másrészt nem mindig könnyű megkülönböztetni a talmi utánzattól.

Ennyi konyhafilozófiai bevezető után lássuk a digitális valóságot. A maga, dupla CD képében ránk váró (előrebocsátom: kellemes) meglepetést.

Weiner Leó zeneszerzői munkássága - már ami a köznapi megítélést illeti - erősen háttérbe szorul zenepedagógusi működése mögött. Több száz, a világon mindenhol jól csengő név nagyobb súllyal esik a latba, mint az az alig ötven ópusz? Egy Ormándy Jenő, egy Divertimento? Egy Rózsa Miklós egy Románc? Vagy annyi se? Ki dönti el? Persze, az utókor. A hálás. Vagy, ha onnan nézzük, a hálátlan.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok arra vállalkoztak, hogy habár az utolsó pillanatba is, de mégiscsak lemezre rögzítsék az életmű kamarazenekari, illetve kamaraszimfonikus termését. Mindezt olyan autentikus személyiségekkel, akiknek, a weineri hagyományok tekintetében megfellebbezhetetlen autoritásuk van. Ilyen a ma Svájcban élő Varga Tibor, az USA-ban élő Starker János, vagy Sebők György.

A két lemezen hallható öt műből három most jelent meg először lemezen. A helyenként Debussyt idéző, helyenként magyaros kolorittal átitatott, de mindvégig líraian fogalmazott Pastorale, phantasie et fugue, a kajánul szellemes – s 1907-ben hírnevet hozó – Farsang, illetve a korai hegedű-zongora szonátából néhány évvel a halála előtt átírt II. Hegedűverseny – mai szóhasználattal élve: világpremier.

Igazi, ezer fénnyel szikrázó gyöngyszem a szólócsellóra, hárfára és vonószenekarra (újra)írt Romance, s mozarti könnyedséggel szól a már életében is az egyik legnépszerűbb műve: a Concertino Op.15. zongorára és zenekarra.

Weiner stílusa az európai zenei hagyományokból táplálkozik, s bár minden pillanatban önálló gondolatokat közöl, nem enged a kor egyetlen csábításának sem, s tudatosan tartja távol magát attól a bizonyos \"forrás\"-tól, ahonnan már csak átalakulva lehet, ha visszatérni nem is, de visszatekinteni. Az \"utolsó neoklasszikus\" mondhatnánk, ha ennek nem volna valami pejoratív felhangja. Wener Leó a zeneszerző ennél sokkal több volt: alkotó muzsikus a szónak abban az értelmében, amely magába foglalja a szellemi szabadságot és a száz százalékos mesterségbeli tudást egyaránt.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok második stúdiólemeze, ha nem is mindig szárnyaló, de mindig kifogástalan. Hála a szólistáknak: Starker Jánosnak, Sebők Györgynek, Felleltár Melindának és az ifjú hegedűművésznek Szalai Antalnak valamint a két karmesternek Varga Tibornak és Hamar Zsoltnak.

Olyan, mint a jó óbor. Ritkán kell fogyasztani és nagy odafigyeléssel. S akkor előtűnik a nyárvégi napsütötte szőlőhegy, a pincéből áradó borszagú hűvös levegő, s ahogy az üvegpohár falán lassan lefolyik a pára, mindenki elmerenghet a sosemvolt régi szép időkről.

Ott a helye az űrhajón.