Busoni, The Visionary

Busoni The Visionary Jeni Slotchiver, piano 1999 Centaur Records, Inc.

Mit tehet egy pályakezdő szomorúzenész, ha ki akar tűnni a nagyátlagból? Például megnyer néhány versenyt. Jó. És?

Évente több száz zongoraversenyt rendeznek a világon. Ebből három-négy igazán jelentős. Ez ugyanannyi győztest jelent évente. Lejátsszák a díjjal együtt járó koncerteket és eltűnnek a süllyesztőben. Ha szerencséjük van, még a süllyesztő előtt valaki felfigyel rájuk. Persze ennek a valószínűsége vetekszik egy lottó főnyereménnyel. Mások specializálják magukat. Mondjuk a kortárs zenére. Ez csak látszólag hálátlan feladat, mert sok a zeneszerző és kevés a jó előadó. Két kézzel kapnak mindenki után. Ügyes szervezéssel egy egész életet le lehet így élni. De akárhogy is dönt az ember, mindenekelőtt kell egy CD. Ez ma már a névjegy szinonimája. És ahogy névjegy és névjegy között is óriási a különbség, itt sem mindegy, ki adta ki és milyen minőségben. És persze megint a kérdés: mi álljon ezen a névkártyán? Mindenki mindent sokszor és - többnyire – jól eljátszott már. Csak a ritkaságok, gyakran méltán elfeledett ópuszok maradtak ki a szórásból. Biztosak lehetünk benne; ezek sem sokáig.

Az amerikai Jeni Slotchiver bemutatkozó albuma, mely öt év dobozban érlelődés után tavaly látott napvilágot a Centaur Records-nál Busoni műveket tartalmaz. Jó választás. A név, ha nem is a teljes – Ferruccio Dante Michelangelo Benvenuto – jól ismert, s nemcsak a szűken vett zongorista szakmában. Az olasz/német csodagyerek minden bizonnyal korának egyik legjelentősebb pianistája volt. Neve elsősorban mégis, a nyolc kötetes Bach-átirat gyűjtemény által maradt fent.

A Vörös indián napló első kötete (négy tanulmány észak-amerikai indiánmotívumokra) 1915-ből, illetve a Hét elégia 1907-ből különös zenei világba hívja a hallgatót. Néha melankolikus, máskor tépelődő, helyenként kísérletező, másutt a liszti bravúrdarabok hagyományaira apelláló nem túl egyéni, de nem is érdektelen darabok. Nem tisztem Busoni zeneszerzői munkásságának értékelése, de az a határozott érzésem, mintha Busoni – ahogy a lemezborító szöveg fogalmaz: a renaissance ember -, aki egyrészről Bachnak szentelte az életét, másrészről Liszttel, Schoenberggel, vagy Stravinsky-val épp’ úgy szoros kapcsolatot tartott, mint Rilkével vagy G. B. Shaw-val, aki Liszt, Debussy és Bartók műveket mutatott be Berlinben, aki növendékének mondhatta Kurt Weill-t és Varese-t, nem nagyon találná a helyét a zeneszerzők kavalkádjában. Kicsit vulgáris megfogalmazásban; mintha a 19. és a 20. század között a pad alá került volna.

Jeni Slotchiver előadását hallgatva mindenekelőtt az jut eszünkbe, hogy végre egy igazán érzékeny zongorista. Hangszínei tiszták, artikulációja világos, s ez jól kamatozik egyes polifon tételekben. Hihetően mutatja be ezt a századfordulós zenei világot. Játéka invenciózus, életteli, bár a kelleténél kicsit többet használja a jobb pedált. Néhány helyen ez még nem zavart különösebben, máskor azonban a hangkép tisztaságának a rovására megy. Technikai kvalitásairól az első 11 track nem sokat árult el.

A d-moll hegedű partita Chaconne-ja volt számomra az első olyan darab a lemezen, ahol valamennyire felmérhettem, mit is tud az előadó. Sokat. Sokat viszont még nem. A gyors részek ritmikai pontatlanságai, lötyögései, kevésbé meggyőző zenei megoldásai, és a legvégén a csúnya pedállevétel nem nyugtattak meg száz százalékig. Első lemeznek viszont nem rossz. Hogy mi lesz belőle később? Fogalmam sincs.

Lehet eső, lehet hó. Majd meghalljuk. Készül már az összkiadás következő 9 lemeze.