Csillagok, Sávok

Brass & Percussion Morton Gould and his Symphonic Band Sousa, Goldman, Gould RCA Victor 09026 61255 2 "Living Stereo"

Hajlamosak vagyunk lenézni a sokszínű, idegesítően fiatal és gyakran valóban felületes amerikai kultúrát. Igaz, mi legtöbbször csupán a tömegfogyasztásra szánt termékekkel találkozunk, legyen az hamburger, hollywoodi film, vagy musical.
Úgynevezett "magas" és szubkultúrákat mi, európaiak is megkülönböztetünk, miközben folyamatosan vagyunk büszkék ezeréves hagyományainkra, épületeinkre, műalkotásainkra - még akkor is, amikor éppen megújítva-megtagadjuk őket.

Az Államok viszont alig több, mint kétszáz éves, és még ezen belül sem régóta van idejük és erejük például a zenével foglalkozni. Ha egy zenekar magyarországon turnézik, nem okozhat gondot speciális helyi különlegességet adni a koncert végén ráadásképpen. (Sőt akár a bőség zavaráról is beszélhetnénk, ha a szerkesztők és impresszáriók fantáziája nem ragadna le reménytelenül Brahms magyar táncainál.)
De fordítva? Mi ugyan milyen műveket vehetnénk elő - természetesen a himnuszon kívül - ha az Egyesült Államokat kellene zeneileg emblematikusan megjeleníteni?

Mit dirigált az olasz Toscanini, mit zongorázott az orosz emigráns Horowitz ráadásként, ha az amerikaiak nemzeti büszkesége előtt kívánt udvariasan tisztelegni? Természetesen Philip Sousa híres "csillagos-sávos" indulóját - The Stars and Stripes Forever!

Kizárt, hogy valaki ne ismerje. Ha látott már filmet, amiben egyszer is bevonulnak egy Baseball-stadionba, vagy egyszer is felvonnak zászlót, akkor már hallotta. (Ha mégis előfordulna, hogy ilyenkor nem ezt játsszák, az nagy valószínűséggel akkor is Sousa, például a szintén rendkívül népszerű Semper Fidelis, esetleg a Washington Post-inuló.)
Lehet, hogy az így elcsípett részletek nem elegendőek arra, hogy egy kompozíciót megismerjünk, de arra igen, hogy figyelmünket felkeltse. Márpedig még akkor is érdemes megismerkednünk e darabokkal, ha egyébként a közvélemény szerint az indulók - tipikusan rezesbanda, esetleg szimfonikus nagyzenekar előadásában - kedvencünknek a komolyzenének csak a perifériáján helyezkednek el.
No de ha ilyen izgalmas, szellemes és jól megcsinált darabok vannak azon a periférián? Akkor azt bizony ne hagyjuk ki.

Mindezek ez év januárjában jutottak eszembe, amikor a Chicagói Ifjúsági Szimfonikus Zenekar vendégszerepelt a Zeneakadémián. Ahogyan akkori beszámolómban is írtam, második ráadásnak játszották a Stars and Stripes Forever indulót, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy úgy döntöttem megpróbálom azt felvételen is beszerezni. A kutakodást végül siker koronázta, sőt, olyan különleges CD-re bukkantam, ami előadásban és felvételtechnikailag is igazi delikátesz, ínyenceknek való csemege.

Először is az előadók. Morton Gould szakmája igazi nagymestere. Zeneszerző, dirigens és zongorista, de legfőképpen arranzsőr. Együttese nem egyszerűen jó. Annyival nem éri be, hogy a szólamok egyszerre lépnek be, hogy a ritmus parádésan feszes, és tisztán szólalnak meg a rezek. Ennek a bandának "sound"-ja van. Ha kell, a harsonák és tubák rájuk egyáltalán nem jellemzően fújnak lágyan és halkan, de harsogni is tudnak. Igazi professzionális társaság, ezúttal a szónak minden pejoratív zöngéje nélkül. Kénytelen vagyok elhinni a belső borító szövegét, miszerint a Rézfúvós együttes igazi amerikai műfaj. Nemzeti intézmény, melynek története a függetlenség legelső napjaiig nyúlik vissza.

A felvétel másik igazi különlegessége a hangminősége. Pedig eredetileg nem digitális eljárással készült - gyanítom, hogy pontosan ezért ilyen jó. Szomorú belegondolni is, hogy 1956 és 59 között (bizony, akkor készültek) bizonyos szempontból sokkal elevenebb és természetesebb felvételeket tudtak csinálni, mint az manapság szokás. Sztereónak már sztereó, de akkoriban nem tettek minden hangszerbe külön mikrofont. Beérték kettővel, legfeljebb hárommal, igaz, azok elhelyezésére nagyon ügyeltek. Nem volt módjuk az egyszer kitalált és felvett hangzó "színpadot" tönkretenni a sokcsatornás keveréssel, és a jel útjába pakolt ezernyi tranzisztorral. A kevés mikrofon hangját - a szintek szükségszerű illesztése után - egy darab csöves magnetofonra vették fel, amiről már vághatták is a lemezt.
Ezek a lemezek, a "Living Stereo" embléma alatt igazi nimbuszt vívtak ki maguknak. Az eredetiek természetesen hozzáférhetetlenek. Ha valahol mégis megválna tőlük valaki, hát elég szép árakat kérhet értük.
Ha ilyen a kereslet, akkor ott kínálat is van. A Living Stereo felvételeit az eredeti mesterszalagról újra gyártják. A frissen préselt lemezek 8-10 ezer forintért rendelhetők meg.
Mindezzel a mai vásárló, sőt a mai boltos sincs feltétlenül tisztában.

A CD-re "remasterelt" változatra egy "turkáló" alján bukkantam rá. Gyanítom, hogy nemcsak én, hanem az eladó is boldog volt, hogy megszabadítottam tőle - összesen 2200 forintért.