A Banchieri Singers tagjai a gyermekkarból kinőve - saját (nem feltétlenül zenei) pályájukkal párhuzamosan - újra, immáron felnőtt hangjukon is nagyon megtanultak énekelni.

Zavarba ejtő Faragó Béla most megjelent első szerzői lemeze. A lemezen található három kompozíció két szélsőséges póluson mozog, anélkül, hogy a legkisebb engedményt is tennék a köztük fennálló stiláris szakadék áthidalására.

Nem, kedves Olvasók, nem feledkeztünk meg Strauss halálának évfordulójáról, de ez a dátum többet jelent számunkra egy szimpla hírnél. Valami méltó, megemlékezésre alkalmas felvételről, vagy koncertről szerettünk volna beszámolni.

Ritkán hallható, de abszolút mértékkel nézve/hallgatva is kifejezetten jó zenéket fedezhetünk fel újra a debreceni Sol Oriens Kórus és Kamarazenekar napokban megjelent első lemezén.

Miután minden magára valamit is adó zenész elhagyta az országot, a Melodia úgy döntött kiárusítja a múltját. S a BMG, illetve a többi multi, most nyugodtan szemezgethet az archívumban, viszont lassan már az ellenzéki nimbusszal is betelik a piac.

A helyzet az, hogy a kórusmuzsikából én a hatvan-hetvenes évektől napjainkig terjedő irodalmat kedvelem. Persze fejet hajtok a nagy mesterek előtt - nekem is volt gyerekszobám, tudom én, mi jár az őszülő halántéknak.

Az a tény, hogy Földes Andor a XX. századi magyar és a nemzetközi zenei élet egyik legjelentősebb zongoraművésze volt, itthon talán kevéssé ismert. Bár újrafelfedezése megindult, még bőven van mit pótolnunk.

A velencei San Marco karnagyait - és hallgatóit - már kevésbé kötötte le a - dallam, ritmus, harmónia - szentháromsága. Fontosabb lett az, amit a mai könnyűzenészek "sound"-nak, hangzásnak neveznek.

Az ember nem szívesen ír kortársakról jót. Kortárs operáról pedig eleve nem túl nagy lelkesedéssel kezd el gondolkodni a recenzió szerzője. Kortárs is, opera is… Szerkesztő Úr! Hát bántottam én magát?!

A New York-i Metropolitan Operaháznak ez az 1961-es előadása talán az utolsó volt az olasz operajátszás történetében, ahol még igazi nagy hangok feszültek egymásnak. Pedig a dolog, ha jól emlékszem Rudolf Bing könyvére, rosszul indult.

Milyen tanulságot szűrhet le ebből a lemezből a magamfajta zenebarát, aki \"sajnos\" nem eléggé idős ahhoz, hogy személyes élményekből ítélhesse meg a régi és a mai operaelőadási stílust.

Poldini ügyesen lavíroz a nemzeti romantika és a modernebb nyugati áramlatok között. Sikerének záloga az egyensúlyra való törekvés, ahol a német vígoperai hagyomány jól megfér a verbunkossal, az operettes ízekkel és a magyar couler local-lal.

Karajan több operát kétszer vett fel - kivétel nélkül úgy, hogy másodszorra legfeljebb elérte, de nem haladta meg az első verzió színvonalát. Sőt!

A Knappertsbusch felvétel kiadására sem szándéka sem lehetősége nem volt az EMI cégnek. A szalagot most sikerült megvásárolnia a Testament kiadónak.

A Decca Ernani lemezfelvétele valóban régi és új: 1987-ben vették fel, de csak tizenkét évvel később került kiadásra. Ezzel együtt is, még várhattak volna vele.

Tudomásom szerint nálunk vagy másfél évtizede játszották utoljára Delibes legnépszerűbb, vagy pontosabban, egyetlen ismertebb operáját. Akkoriban a debreceni operatársulat tűzte műsorára.

Paolo Bertoli írása különböző Fidelio felvételeket vet össze. Az eredeti cikk a Musica 115. számában jelent meg. A Café Momus számára Plivelic Iván fordítását dolgozta át Tóth Péter.

Daniel Barenboim a Teldec új felvételén a II. Leonóra-nyitányt játssza a darab elején - az első, 1805-ös verziónak megfelelően - s megtartja az eredeti változat indítását is.

Képzeljék el, hogy a világ valamennyi könyvtára egyszerre ég le, s elvesznek Shakespeare művei. Nem mintha a Titus Andronicus-ért olyan nagy kár lenne… de azért mégis.

Két oka van, hogy eme tízesztendős felvételről írok (1986-ban és 1989-ben vették fel - a három év differencia tudomásom szerint Carreras betegségével és műtétjével magyarázható).