Egy Falstaff a globalizáció jegyében

Verdi: Falstaff
Bryn Terfel, Anatoli Kotscherga, Adrienne Pieczonka, Thomas Hampson, Dorothea Röschmann, Larissa Diadkova, stb., Berlini Rádió énekkara, Berlini Filharmonikus Zenekar, vez. Claudio Abbado
DGG 471 194-2

Elgondolkodtam, sokszor elgondolkodtam e Falstaff-felvétel hallgatása közben. Analógiát érzek, persze mutatis mutandis, Verdi utolsó remeke és Donizetti Don Pasqualéja között. Igaz, vagy fél évszázaddal korábban ez utóbbi nem volt, nem lehetett a szöveg és a dráma olyan komplex összefonódása, mint Verdi esetében - de a komédiát ott is némi tragédia, szomorúság árnyalja. A Don Pasqualéból viszont egyetlen olyan lemezfelvétel sincs, ami minden vonatkozásban kielégítő lenne. (Talán a Magyar Rádió rögzítése, Erdélyi Miklóssal, Maleczkyvel, Gyurkovics, Melis, Bartha Alfonz társaságában lehetne a kivétel, de ez magyar nyelvű, s esély sincsen rá, hogy - a nagyszerű, Hungaroton által LP-n reinkarnált Luciához hasonlóan - a széles közönség számára elérhető legyen).
Bezzeg a Falstafból nagyon sok jó felvételt élvezhetünk otthon, a fotelünkben, és a most recenzált CD is ezt a listát bővíti.

Napjaink két olasz karmesteróriása, szigorúan az ABC sorrendjében, Abbado és Muti, sosem voltak barátok. Ami Verdit pár évtizede egyikük lemezre játszott, másikuk is majd mindig hamarosan rögzítette a stúdióban (Aida, Macbeth, Álarcosbál, Don Carlos). Érdekes módon sokáig egyikük sem nyúlt a két utolsó Verdi-operához. Aztán Muti a darab bemutatásának századik évfordulója alkalmából elvezényelt egy meglepően szürke Falstaffot, de a majd tíz évvel idősebb Abbado csak szűk évtizeddel később merte vállalni a darab lemezen való megjelentetését.

Elgondolkodtam azon is, hogy pár évtizeddel korábban elképzelhetetlen lett volna egy ilyen lemezfelvétel. Egyetlen olasz van az énekesek között, Cajusként Enrico Facini. A címszereplő Wales-ben született, Pistol ukrán, Bardolph angol, Alice kanadai, Ford amerikai, Annuska és Meg Page német, Fentont orosz tenor énekli, Quickly pedig Szentpétervárott tanult. íme, a CD-ipart is elérte a globalizáció...

És mégis hamisítatlan olasz hangulata van az előadásnak, köszönjük ezt Abbadónak. Az ő érdeme, hogy - ezt már le merem írni - az utóbbi évtizedek talán legjobb Falstaff-felvétele született meg. Ha kell, súlya van dirigálásának (pl. a nyitójelenet), ha kell, cikázik, vibrál a zene, és nagyon jó a hangtechnika is. (Erre ismét a nyitójelenet fantasztikus térbeliségét hoznám fel példaként).

Bryn Terfel eddig soha nem győzött meg - pedig láttam a Bécsi Staatsoperben és a New York-i Metropolitanben egyaránt, de sok lemezét is ismerem. Most el kell ismernem: korunk nagy énekese. A hang - magvas, erős basszbariton, noha maga a matéria nem igazán behízelgő színű, de ideális a potrohos lovagnak. És Terfel játszik. Játszik a szavakkal, kevesen annyira, mint ő. Tessenek meghallgatni, hogy énekli - énekli? azt a szót, hogy \"saltimbanco\" (csepűrágó a magyar fordításban). Vagy a zárófúgában a \"tutti gabb\'ti\" frázist. III. felvonásbeli áriájában helyenként inkább beszél, mint énekel - de hát a XX. század talán legnagyobb Falstaffja, Mariano Stabile nyilatkozta, hogy amikor 1937-ben Toscaninivel Salzburgban énekelte a szerepet, a Maestro nem az írott kottát kérte itt tőle, hanem azt, hogy adja vissza egy nagy, kövér ember öklendezését.

De ez a játék a szavakkal szinte mindenkire áll. Kotscherga első megszólalása - \"Padrone\" szinte látni az unalmat, a közönyt, a megvetést, \"mit akar ez már megint?\".

Nagyszerű Hampson Fordja - és a hangszín jól elkülönül Terfelétől, egyáltalán, a férfiak mind kiválóak, mindössze a nagyon fiatal, szép hangú Daniil Shtoda egy-két magas hangja forszírozott.
A hölgyek is adekvátak, noha korábbi, legendás Falstaff-lemezek egyéni karaktere nélkül (hol van ma egy Ligabue, egy Freni, egy Cloë Elmo, vagy egy Resnik?).

Abbado pedig megjárta a poklot és megtanult mosolyogni.

Lehet, hogy ezt a felvételt azért odaadnám Bernsteinéért, (dacára Fischer-Dieskau kontroverziális lovagjának), és ott kell hogy legyen a polcomon Toscanini klasszikus felvétele, de Sabata \"élő\" előadása, vagy olyan ritkaságok, mint egy 1956-os Falstaff New Orleans-ból, Leonard Warrennel a címszerepben.

De nem cserélném el az utóbbi bő húsz esztendő egyik Falstaff-lemezére sem! (Az igazság kedvéért: a Naxosét nem hallottam.)
A \"rivális\" Philips-változat, Gardinerrel inkább kuriózum. Muti verziója (Sony) dögunalmas. Soltiét (Decca) sem ismerem, de a felvétel évében, gyakorlatilag változatlan szereposztással láttam vele a művet Salzburgban - José van Dam és a pocakos lovag egyénisége fényévnyire van egymástól. Giulini (szintén DGG) őszies, szomorkás, rezignált - ez is benne van a műben, de nem csak ez.

Egyszóval: a Falstaff számos remek felvétele mellé újabb csatlakozott, ráadáasul az egyik legnagyszerűbb. Ha valaki élete első Falstaffját veszi meg, leginkább ezt merném ajánlani.